|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziEgy lélegzetnyireVarró Attila
Dans la brume –
francia, 2018. Rendezte: Daniel Roby. Írta: Guillaume Lemans, Jimmy Bemon és
Mathieu Delozier. Kép: Pierre-Yves Bastard. Zene: Michel Corriveau. Szereplők:
Romain Duris (Mathieu), Olga Kurylenko (Anna), Fantine Harduin (Sarah), Michel
Robin (Lucien), Anna Gaylor (Colette). Gyártó: Quad Productions. Forgalmazó: Big
Bang Media. Szinkronizált. 89 perc.
A francia műfaji
hagyományok felől közelítve egy Párizsban játszódó katasztrófafilm, amelyben a
földmélyről feltörő mérges gázok ötemeletnyi magasságig kiirtják a lakosságot,
két lehetséges út közül választhat: vagy Luc Besson-i parcours-akciófilm lesz posztapokaliptikus bandák versenyfutásával
az Eiffel-torony oázisáig vagy az extrém-horror találkozása az
egzisztencializmussal a Nyers és a
vadonatúj Az éjszaka felfalja a világot
szellemében. A kanadai származású Daniel Roby (híven bemutatkozó
vámpírfilmjéhez a Fehér bőrhöz),
inkább a cronenbergi tiszta forrásból merített a feladathoz, kevesebb gore-ral és ideológiával, ám hatékony
minimalizmussal, erős drámai maggal és szépséges evolúciós tanulsággal –
főszerepben egy szülőpárossal, akik ritka genetikai betegségben szenvedő
kislányukat próbálják kimenteni légmentesen védett keszonjából egy rebootolt új
világba, ahol talán új alapokra kerülhet az emberiség és a bolygó elcseszett
párkapcsolata.
Az Egy lélegzetnyire nem sokat módosít/újít a műfaji alapképleten, feszes
másfél órában felmutat pár elvárt akciójelenetet, egy szükségszerű melodrámai
áldozatot és néhány költséghatékony pusztulás-képet – legalább egy szempontból
azonban méltán érdemel figyelmet. Miként előző játékfilmjeiben, Robyt ezúttal
is leginkább az apa-lány kapcsolat izgatja, főként az a folyamat, amelyben a
kamaszodó fruska kitör a szerető apa által kontrollált gyerekszobából,
szembesül az istenített szülő esendőségével és saját lábára áll. Míg a Funkytown retro diszkó-melodrámájában ez
a szál jobbára elsikkadt és olcsó könnyfakasztásra szolgált, a Louis Cyr erőművész-életrajzának
legszebb vonása már az apja babérjaira vágyó kislány háttértörténete volt; az
idei opuszban pedig középpontba kerül és méregerős ballardi metaforán keresztül
bomlik ki a generációs konfliktus – két világ (egy több évezredes és egy
eljövendő) határán, ahol a levegőváltozást hozó füstköd lassan, de biztosan
elnyeli a pátriárkák tornyait.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|