KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Buena Vista Social Club: Adios

Géczi Zoltán

Buena Vista Social Club: Adios – kubai–amerikai, 2017. Rendezte: Lucy Walker. Szereplők: Ibrahim Ferrer, Omara Portuondo, Manuel Guajiro Mirabal. Forgalmazó: Universal. 106 perc.

 

Ritkán válik kamera a történelmi igazságtétel eszközévé, Wim Wenders 1999-ben bemutatott zenés dokumentumfilmje azonban isteni beavatkozással ért fel. A Buena Vista Social Club dicsőséggel rehabilitálta a Castro-rezsim évtizedeiben elfeledett kubai zenészgeneráció nagyjait, a globális közönség sztárjaivá téve a méltatlanul mellőzött muzsikusokat és a tradicionális kubai zenét, tágabb értelemben véve pedig: akkora lökést adott a világzenei mozgalmaknak, hogy ezen lendület a mai napig kitart.

Lucy Walker alkotása egy korszakos klasszikus bővített kiadása; érdemben nem tesz, nem is tehetne hozzá sokat az eredetihez, de kiterjeszti annak kontextusát, prológusként és epilógusként szolgál, miközben változatlan szeretettel és tisztelettel fordul a dokumentum főszereplőihez és tárgyához. Az Adios 1998 és 2016 között készült felvételeken mutatja be a Ry Cooder produceri bábáskodásával készült lemez stúdiómunkálatait, az első európai és amerikai koncerteket, az all-star zenekar bámulatos diadalmenetét, miközben mélyinterjúkból kiemelt részletekkel, történelmi háttérinformációkkal, archív anyagokkal árnyalja a már ismert képet. Technikai szempontból nem lép ki a zenés dokumentumfilmek szokványos keretei közül, de oly sok dráma és muzsika, napfény és szívszakasztóan őszinte életöröm van ebben a 110 percben, hogy ilyen sűrű nyersanyag mellett a formai bűvészkedés merőben szükségtelenné válik. A kamera az utolsó fellépésekig követi azokat az idős zenészeket, akik már nincsenek közöttünk, kulcseseményként mutatva be a 2016-os koncertet a Fehér Házban, majd visszatér Kubába, oda, ahol az egész elkezdődött, méltósággal zárva be a kört. Voltaképpen mindegy, hogy saját ifjúkorunk iránti nosztalgiától vezetve, a kubai népzene szeretete okán, vagy a dokumentumfilmek iránti általános érdeklődés miatt tekintjük meg az Adiost, mindenképpen varázslatos élményt, egyszersmind fontos tapasztalatot kínál a néző számára. Üzenete egyetemes, tiszta és világos: az alkotó ember szabad szellemét sem a rasszizmus, sem a politikai elnyomás, sem a hidegháború, sem a hétköznapok nyomora, megannyi válogatott történelmi rohadékság sem törheti meg, és akár az is megeshet, hogy a sors végül igazságot szolgáltat – ezt a már-már túl szép, bámulatos módon mégis igaz történetet pedig mindenkinek ismernie kell.

Extrák: Werkfilm.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/03 61-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13591