|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
DVDA mentőcsapatVarga Zoltán
The Rescuers – amerikai, 1977. Rendezte: Don Bluth, Milt Kahl, John Lounsbery, Wolfgang Reitherman, Art Stevens. Forgalmazó: BVHE. 75 perc. Különleges helyet foglal el A mentőcsapat a Disney-animáció
történetében. A Walt Disney halálát követő évtizedekben, a stúdió
monopolhelyzetének meggyengülése során ez a bájos rajzfilm aratta a legnagyobb
sikert, noha sem élénk reklámhadjárat, sem kiterjedt merchandise nem kísérte. A
mentőcsapat lett a hattyúdala annak az animátor- és rendezőgárdának (a „kilenc
öregúr”-ként emlegetett művészeknek), akik a klasszikus Disney-stílus
kiérlelésében kulcsszerepet játszottak. Közülük Wolfgang Reitherman és – a
bemutató előtt elhunyt – John Lounsberry a film rendezésében vett részt, míg
Milt Kahl és Ollie Johnston egy-egy figurát animált: előbbi a Szörnyella
DeFrászt megidéző intrikust, utóbbi az önportréként megformált idős macskát. A
hatvanas évek eleje óta tervezett adaptáció Margery Sharp mesekönyveiből
1977-re készült el; a rajzfilm két kisegere a rágcsálók nemzetközi segítő
szervezetének kötelékében vállalkozik arra, hogy egy palackba rejtett üzenet
nyomába eredve megtalálják Pennyt, az elrabolt árva kislányt – a déli
mocsárvidéken a hisztérikus Madame Medusa őt kényszeríti abba a barlangba, ahol
kalózok kincse rejtezik. Földön, vízen, levegőben zajló kalandok kerekednek
mindebből, mégsem a – mérsékelten izgalmas – kergetőzések és furfangos
menekülések igazán megragadóak, hanem a főszereplő egérpár rokonszenves
kettőse. Az óvatoskodó, babonás Bernard és a lelkes, bátor Bianca egymást
kiegészítő ellentétei a karakteranimációt, a cselekményépítést és a humort
egyaránt jól szolgálják. Bianca személyében a mentőszervezet magyar tagját (!)
tisztelhetjük, akinek valóban Magyarországról elszármazott színésznő, a Macskarisztokraták anyacicáját is
megszólaltató Eva Gabor kölcsönözte a hangját. A mentőcsapat a másodvonalbeli Disney-rajzfilmek közé tartozik –
ott azonban az élbolyt erősíti.
Extrák: A
film egyik betétdalának karaoke-változata mellett három kisfilm kapott helyet a
DVD-n. A Disney-gonosztevőket nevetséges másfél percben felvillantó szösszenet
mellett látható az 1952-es Vízi madarak
Oscar-díjjal kitüntetett félórás természetfilmje, melynek csúcspontja Liszt
Ferenc zenéjére vágja a madarak magányos és csoportos mozgását, repülését. A három vak muskétás 1936-os bizarr
burleszkje pedig a fizikai törvényszerűségekre fittyet hányó rajzfilmgegek
pazar példatára.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|