|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziWind River – Gyilkos nyomonKránicz Bence
Wind River – amerikai, 2017.
Rendezte és írta: Taylor Sheridan. Kép: Ben Richardson. Zene: Nick Cave és
Warren Ellis. Szereplők: Elisabeth Olsen (Banner), Jeremy Renner (Lambert),
Julia Jones (Wilma), Kelsey Asbille (Natalie), Graham Greene (Ben). Gyártó:
Acacia / Film 44 / Thunder Road Pictures. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált. 107 perc.
Két éve a Sicario bemutatása a hollywoodi bűnfilm
ünnepi eseményét jelentette: Denis Villeneuve rendezése az akcióthriller és a „gyilkosok
gyilkosa” típusú gengszterfilm zsáneréhez is eredeti módon nyúlt, sötét
színekkel átfestve e két egyébként sem habkönnyű műfaj világát. Pápai Zsolt
helyi értékén méltatta a filmet tanulmányában (Filmvilág 2016/04), ám ő sem szentelt figyelmet Taylor Sheridan
forgatókönyvíró érdemeinek. Sheridant egyébként is zavarhatta, hogy a Sicarióra Villeneuve remekléseként
hivatkoztak a kritikusok, mert a Wind
River a korábbi film párdarabjának, variációjának tűnik. És bár a Sicarióval való összevetésben
óhatatlanul alulmarad, Sheridan személyében a bűnügyi műfajok új, markáns hangú
kismesterét üdvözölhetjük.
A régóta Hollywoodban
sertepertélő, főként színészként dolgozó Sheridan már rendezett egy Fűrész-típusú túlélőhorrort (Vile), amikor a kétezertízes évek
derekán új fejezetet nyitott karrierjében. A
préri urai és a Sicario
forgatókönyve, illetve a Wind River
alapján a thriller, a krimi és a gengszterfilm határvidékén érzi otthon magát,
szikáran brutális bűnügyi történetei szerzőjük kiábrándult
társadalomszemléletét tükrözik, valamint elmossák és részlegesen
érvénytelenítik a tradicionális hőstípusok (védelmező, nyomozó, bandita)
kategóriáit. A Wind River vadásza a
wyomingi indiánrezervátum lakója, ám az öntudatos FBI-ügynöknő oldalára állva
önbíráskodóvá válik, akár sajátjai ellen fordulva. Egy helyi indián lány halála
indítja be a nyomozást, és a cammogó második harmadot leszámítva Sheridan
magabiztosan tartja kézben a szálakat, a főszereplővé előlépő, fenséges téli
táj képei pedig kisegítik ott, ahol alább hagy a feszültség. A kétlépcsős
finálé – előbb a bűnügyet megmagyarázó flashback, majd a Sicarióhoz hasonlóan rendhagyó végső leszámolás – pedig túlzás
nélkül a Villeneuve-film nagyjeleneteihez mérhető. Kár, hogy az epilógusban
Sheridan disszonánsnak ható engedményt tesz a happy endre szomjazó
plázaközönségnek, ám a lúdbőrőztető záróképpel visszatalál saját ösvényére.
Halott gyermekeiket sirató apákat látunk: nézik a lenyűgöző és vigasztalan
wyomingi hegyeket, amely között olyan könnyen utat tévesztenek azok a szépséges
és törékeny indián lányok.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2 átlag: 7.5 |
|
|
|
|