|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziEmlékképekGelencsér Gábor
Powidoki – lengyel,
2016. Rendezte: Andrzej Wajda.
Írta: Andrzej Mularczyk.
Kép: Pawel Edelman.
Szereplők: Bogusław Linda (Wladysław Strzemiński),
Aleksandra Justa (Katarzyna Kobro), Bronisława Zamachowska (Nika Strzemińska), Zofia Wichłacz (Hania). Gyártó: Akson Studio.
Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos.
98 perc.
Méltó módon zárult le a
90 éves korában elhunyt Andrzej Wajda 60 esztendős, több mint 30 egész estés
játékfilmet számláló, filmtörténeti jelentőségű életműve. Az Emlékképek nem „nagy” film, de egy
következetesen építkező életmű szép záródarabja. A film történetével Wajda
visszatér ahhoz a korszakhoz, amelyben pályája elindult, s amelyet már többször
feldolgozott – noha ő azon kevés kelet-európai rendezőhöz tartozik, aki a
rendszerváltozással kialakult új társadalmi helyzetre, illetve az annak
hatására felszabaduló, addig tabusított emlékezetpolitikai kérdésekre is képes
volt frissen és művészileg hitelesen reflektálni. Az idős kor azonban,
legalábbis az utolsó filmben, mégis a nosztalgiát helyezi előtérbe, még ha a
megidézett korszak, az ötvenes évek, a legkevésbé sem „nosztalgikus”. A stílus
és a szemléletmód azonban, amellyel Wajda a korszakra emlékezik, kétségtelenül
az.
A film főhőse, Władysław Strzemiński (1893–1952)
a második világháború után Łódźban oktató és alkotó avantgárd festőművész sorsa
filmforgatókönyvért kiált. Az első világháborúban bal karját és lábát elvesztő
férfit a kommunista rezsim kultúrpolitikája szellemileg is megnyomorítja:
kiteszik a képzőművészeti főiskoláról, ahol diákjai rajonganak érte, bezárják a
helyi múzeum általa tervezett, az ő és szobrász felesége munkáit bemutató „neoplasztik
termét”, végül még a politikai transzparensek pingálásától is eltiltják, s
nyomorúságos körülmények között hal meg tbc-ben. Ő azonban nem lázad, csak
ellenáll – s ez kerül Wajda bölcs hattyúdalának gondolati centrumába. A
politikai terror képei, helyzetei és karakterei meglehetősen ismerősek, a
befelé forduló, családi traumákat is hordozó, diákjaiban hívő és élő művész
karaktere (Bogusław Linda meggyőző alakításában) annál eredetibb. Wajdának volt
miből ihletet merítenie: először maga is festészeti tanulmányokat folytatott,
majd abban a korszakban ugyanott végezte filmes tanulmányait, s később ő is
iskolalapítóvá vált. Az pedig különösen megrendítő személyes búcsúvá avatja a
filmet, hogy legszebb jelenete a főhős halála előtti rosszulléte. A festő egy
újabb megalázó munka, kirakatrendezés közben esik össze, mialatt az üvegen túl,
az utcán az élet ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Mindez a
halál filmes ábrázolásának önmagában véve is maradandó remeke: valaki megszűnik
létezni – az élet viszont a kirakat keretében mintegy filmként pereg tovább. Az Emlékképek ezzel az
ihletett zárlattal Wajda nagyszabású és kikezdhetetlen életművére is
emlékeztet.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2 átlag: 7.5 |
|
|
|
|