|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
DVDAzok a csodálatos Baker-fiúkVarga Zoltán
The
Fabulous Baker Boys – amerikai, 2016. Rendezte: Steve Kloves. Szereplők:
Michelle Pfeiffer, Beau Bridges, Jeff Bridges. Forgalmazó: Independent. 114
perc.
Jóval
azelőtt, hogy a fantasztikum mellett kötelezte el magát a Harry Potter-szériát forgatókönyvíróként jegyző Steve Kloves,
író–rendezőként elkövetett debütálásában még hétköznapi emberek érdekelték,
mindannyiunk – nem csupán zenészek vagy énekesek – által átélhető-átérezhető
érzelmi problémák és dilemmák foglalkoztatták. Az 1989-es Azok a csodálatos Baker-fiúk zenész-melodrámája egy több évtizede
együtt dolgozó duó világába vezet be; nem csak szakmai kooperációról van szó, a
zongorista Baker-fiúk ugyanis testvérek – akiket nem mellesleg valóban fivérek
keltenek életre, Bridgesék: a szerényebb karriert maga mögött tudó Beau és a
sztárrá vált, közkedvelt Jeff. A Baker-fiúk, ahogyan az lenni szokott,
ellentétes jellemek: míg az idősebb Frank (őt játssza Beau) megélhetésként
tekint a fellépésekre – történjen az akár egy hotel dísztermében vagy netán
huszadrangú tévéstúdióban –, s ő maga menedzseli kettősüket, addig a Jeff által
megformált Jackben virtigli művész lakozik, aki megalkuvásként, tehetsége elherdálásaként
éli meg a rutinból levezényelt zongoraműsorokat – kiégettsége azonban
visszatartja a változtatástól. Az állóvizet a kényszerűségből maguk mellé vett
énekesnő, Susie Diamond megjelenése kavarja fel – szerencsére mégsem közhelyes
szerelmi rivalizálás kerekedik ebből, hiszen az idősebb Baker-fiú házas ember,
a fiatalabbikat pedig nem különösebben hatja meg, hogy egyre érzékibbé válik a
kapcsolata Susie-val. A bárok enteriőrjei és a fellépések zenéi s koreográfiái
színesítik a cselekményt, mégis alapvetően a három főszereplőre fókuszáló, halk
szavú – egyúttal üresjáratoktól sem mentes – kamaradráma bontakozik előttünk,
amelyben remekelnek a színművészek. Akkor is, ha Frank karaktere egy időre
kivonódik a cselekményből (ez nem baj), míg Jack világfájdalma klisészerűnek
hat, kibontatlannak érződik (ez viszont baj). A legnagyobb érdem így
kétségkívül Michelle Pfeiffer majd’ harminc év távlatából is szikrázó
alakítása: az egykori escort-lányból lett énekesnő szerepében Pfeiffer – aki
maga adja elő a dalokat – valósággal megbabonázza a nézőt. Az operatőr, a
kiváló Michael Ballhaus fényképezése is ráerősít, hogy Susie jelenlétekor kár
legyen minden pislogásért – a zongora tetején, piros kosztümben előadott
produkciót például aligha lehet feledni.
Extrák:
Semmi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 10 átlag: 5.3 |
|
|
|
|