|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziLegendás állatok és megfigyelésükAndorka György
Fantastic Beasts and Where to Find Them – brit, 2016. Rendezte: David Yates, Írta: J. K. Rowling. Kép: Philippe
Rousselot. Zene: James Newton Howard. Szereplők: Eddie Redmayne (Newt),
Katherine Waterstone (Tina), Dan Fogler (Jacob), Colin Farrell (Graves), Ezra
Miller (Credence), Samantha Morton (Mary Lou). Gyártó: Heyday Films.
Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.
133 perc.
Amióta a hollywoodi
filmipar folytatások helyett a heterogén univerzumokat részesíti előnyben, a
2000-es évek legnagyobb sikerű franchise-a
is nehezen kerülhette el egy spin-off-szál
indítását. A sorozat új inkarnációja, melyet Rowling immáron forgatókönyvírói
minőségben épít tovább, ezúttal nem térbeli, csupán időutazásra hív, és az
Abszol út furcsaságai helyett megelégszik a 20-as évek New York-i utcáinak a
mából nézve egzotikus bájával; miközben nem távolodik el annyira az elődtől,
hogy elidegenítené a törzsközönségét, egyúttal besorol a kortárs young adult filmek társadalomkritikus
vonalába is.
Bár a játékidő
oroszlánrészét elszabadult csodalények befogása köré épülő slapstick-poénok és
vizuális gegek attrakciós füzére teszi ki, a háttérben nyomasztóan ülik meg a
narratívát ennél mélyebb problematikák. Az eredeti sorozat nagyszabású,
eszképista coming-of-age eposza után A Legendás állatok...
közelebb kerül egy kosztümös X-Men-átirathoz, amennyiben a mágia világa
már nem annyira kiválasztottak izgalmas, zárt közösségeként, mint inkább, a
mutánsokhoz hasonlóan, a másság metaforájaként jelenik meg. Nem csak a
varázsfauna Gerald Durelljeként fellépő, a biodiverzitást őrzését zászlóra tűző
főhős szálában, de az antagonista oldaláról, ennél jóval sötétebben, az
elfojtott-eltitkolt varázskészség mint könyörtelenül elszabaduló, (ön)pusztító
erő motívumában is. A boszorkányüldözők társaságától az országba „regisztrálatlanul”
belépő mágusok emlegetésén át a muglik és a varázslók közti háborútól való
félelemig magyarázatot nem igénylő áthallások tömegével találkozunk. A
világpolitikai tendenciák árnyékában mindez extrémen időszerű, a befejezés
pedig épp emiatt kerül egy fokkal nyugtalanítóbb fénytörésbe: míg a filmben a
pusztítás visszaforgatható, az árkok betemetődnek, a városlakók emlékeit pedig,
mintha csak rossz álom lett volna, a feledés esője mossa el, a való világban
nincs más hátra, mint másnap reggel is felkelni, és szembenézni a démonokkal.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2 átlag: 8 |
|
|
|
|