|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziBridget Jones babát várVarró Attila
Bridget
Jones’s Baby – brit-amerikai, 2016. Rendezte: Sharon Maguire. Írta: Helen
Fielding, Dan Mazer és Emma Thompson. Kép: Andrew Dunn. Zene: Vivek Maddala.
Szereplők: Renée Zellweger (Bridget), Colin Firth (Darcy), Patrick Dempsey
(Jack), Gemma Jones (Pamela), Emma Thompson (Dr. Rawling). Gyártó: Working
Title / Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált.
123 perc.
A harmadik
részéhez érkezett Bridget Jones-filmszéria központi kérdése távolról sem
párkapcsolati vagy szingli-életviteli természetű, sokkal érdekesebb, vajon
hogyan érvényesülhet az álomgyári folytatások evolúciós törvénye („ismételd az összes bevált motívumot, csak fokozd
őket”) a franchise-gyártással alig kompatibilis romkom-műfajánál. E téren Helen
Fielding hősnője úttörő szerepet tölt be (még a Szex és New York ikonjai sem jutottak idáig nagyjátékfilmben, pedig
négyen vannak), hiszen az életre szóló Nagy Ő megtalálása szigorúan lezárt és
egyszer érvényes narratíva – erősen kontraproduktív minden részben új pasira
húzni a frakkját, akárcsak szakításokkal és válásokkal tarkított héjanászra
váltani az összeszerelmesedés kétségtelenül romantikusabb meséjét. A tíz évvel
ezelőtti folytatás az utóbbira tett értékelhetetlen kísérletet, húsz percenként
újabb előrángatott konfliktussal (csinos titkárnő, régi rivális, thaiföldi
börtön), az idei opusz inkább egyfajta rebootra
szavaz és újfent felmondja az alapfilmet, ugyanazon az alapkonfliktuson és epizódokon
át eljuttatva immár 43 éves szinglijét jó öreg Darcy-jához, a reményteli
befejezést jelentő esküvővel és gyermekáldással.
Akik
pedig a Star Wars-féle „Még Nagyobb
Halálcsillagot” is elvárják a zsánertől, kapnak Hugh Grant léha playboya
helyett egy világhírű milliárdos szerelemguru szexisten-csábítót, egy totálisan
értelmetlenül a fináléig fenntartott apasági kétely pluszkonfliktusát, az eddig
csak háztáji konzervatív édesanya politikai szerepvállalását és nagyon sok
bevállalós csajdumát, ami a nemi egyenlőségjelet a faszizmusban véli
megtalálni. Míg Fielding harmadik regénye (Bolondulásig)
bátran haladt hősnője korával és újfajta problémákkal állította szembe, a két
és feledik résznek tekinthető Babavárás
reménytelenül próbálja a 30-as évek szinglifénykorának borostyánjába zárni,
belepréselve a régi jelmezekbe, újrajátszatva vele a régi gegeket (otthoni
karaokétől dagonyázáson át az obligát szónok-fiaskóig) – a végeredmény nem több
annál a bizonyos skandináv összerakható bútordarabnál, ami minden harmadik
randi kötelező kelléke és ígérjen bármit a borítója, pont olyan etetőszék lesz
belőle, mint az előző pasikkal.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 13 átlag: 4.54 |
|
|
|
|