|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziJóemberekTosoki Gyula
Good People – amerikai,
2014. Rendezte: Henrik Ruben Genz. Szereplők: Kate Hudson, James Franco, Tom
Wilkinson. Forgalmazó: ADS Service. 91 perc.
A kortárs bűn- és
akcióorientált filmek rendre belepusztulnak a nagyot akarásba: a thrillerek
alkotói például a végítéletszerű finálékban sokszor annyira túltolják a
feszültségépítést, hogy alig valami marad a suspense-ből, nem beszélve arról,
hogy egyszerre próbálják hangsúlyozni hőseik sérülékenységét és kivételes
állóképességét. A monomán módon visszatérő zárókép is nagyon unalmas már a
vértől csatakos átlagpolgárról, aki hiába gyűrte le az ellent, a győzelmét
sokkal kevésbé lehet komolyan venni, mint a klasszikus filmekben lehetett. A Jóemberekkel is ez az egyik probléma.
Pedig a film alapötlete korrekt videothrillert ígér (a hitelezőik által
fenyegetett, alsóközéposztálybeli házaspár véletlenül szembetalálkozik egy
rakás pénzt rejtő táskával, amire egyébiránt két rivális bűnszövetkezet pályázik),
és még a sztori kibontása is többé-kevésbé érdekes, ám a teljes játékidő
negyedét kitevő, véres-verítékes végkifejlet nem feszültséggel teli, hanem
hovatovább komikus. Négy irányból érkező ellenfelek csapnak össze, úgy, hogy
végül egyetlen épkézláb szereplő nem marad a színen, és akik túlélik a
mészárlást, azok is beszereznek néhány – egyenként halálosnak tűnő – sérülést.
A figurák ilyen tömeges amortizálódása még az akcióműfajban is párját rikítja.
Pedig a nyitány rablását még éppenhogy úgy rögzítette Henrik Ruben Genz rendező
(Pardon, Borzasztó boldog, Kínai
szerelem), hogy csak hanghatásokkal tájékoztatta, míg a látványból
rafináltan kizárta a nézőt – a másfél perces jelenet mégis sokkal hatásosabb
lett, mint a zárlat álmosító erőszakorgiája.
Extrák: Nincs semmi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 6 átlag: 6.33 |
|
|
|
|