|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
DVDMaggieSoós Tamás Dénes
Maggie – amerikai, 2015.
Rendezte: Henry Hobson. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Abigail Breslin,
Joely Richardson. Forgalmazó: Bontonfilm. 95 perc.
A nyolcvanas években
vérre menő fanboy-vitákat generáló kérdést – Stallone vagy Schwarzenegger? –
maguk az érintettek zárták le egy baráti iksszel, mikor a Szupercellában filmtörténeti pofonváltásba keveredtek, A feláldozhatókban pedig vállvetve
lőtték gépfegyverrel és poénnal az ellent. De ha nem az előre lepapírozott
bunyót, hanem a visszatéréseket szemlézzük, kitűnik: bár nyugdíjasként Stallone
teljesít jobban a pénztáraknál, szórakoztatni igazán Schwarzenegger tud, aki
már az önironikus retrózás divatja előtt is sikeresebben vette poénra magát és
színészi kvalitásait. Ezért is érthetetlen, hogy a filmezéshez mindig egy
üzletember következetességével álló showman miért döntött úgy, hogy 68 évesen
végre komolyan veszi magát – méghozzá egy zombimelodrámában. A
Schwarzenegger-filológus persze rávághatja erre, hogy Arnie a kilencvenes
években népszerű családi akcióvígjátékainak (Terminátor 2, Az utolsó
akcióhős, Két tűz között)
gondoskodó apafiguráját akarja visszahozni a zombilányát védelmező farmer
szerepével, de még az elvetemültebb rajongó is hamar belátja: nincs az a
zombiapokalipszis, ami előcsalogatná Schwarzeneggerből a drámai színészt.
A pályáját
reklámfilmesként kezdő, majd a Walking
Dead főcím-rendezőjévé előlépő Henry Hobson legnagyobbat mégsem a
szereposztással téved, hanem azzal, hogy nem hozza felszínre a zombimetaforában
lappangó tartalmakat. Hiszen végső soron minden zombifilm elmélkedés a
halálról, csak a szerzők néha egy szociológus (George Romero), máskor egy
nyelvfilozófus (Tony Burgess: Pontypool),
leggyakrabban pedig egy kórboncnok (bármely gore-rendező) érdeklődésével viszik
végig a gondolatmenetet. Hobson filmje viszont nem szól elidegenedésről,
tömegember-létről, de még csak a fiatalok hormonháztartásának felborulásáról
sem – a zombi nála csupán divatos körítés, behelyettesíthető betegség az
elmúlás melodrámájához. Az átváltozás szürke hétköznapjaira koncentráló,
feszültség és dráma helyett pusztán merő unalmat kínáló Maggie így közelebb áll az előbb halálos ágyba, majd szerelembe eső
fiatalok trendi szubzsáneréhez, de minden szempontból alulteljesít ahhoz, hogy
szívtépő Vérünkben a hiba vagy
szarkasztikus Én, Zombi, és a csaj, aki
meg fog halni legyen.
Extrák: Semmi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 25 átlag: 6.48 |
|
|
|
|