|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
DVDKálváriaPápai Zsolt
Voszhozsgyenyije –
szovjet, 1977. Rendezte: Larisza Sepityko. Szereplők: Borisz Plotnyikov,
Vlagyimir Gosztyukin, Anatolij Szolonyicin. Forgalmazó: Etalon Film Kft. 110
perc.
A hetvenes évek Kelet-Európájának
„nemzeti” filmművészetei alaposan megsínylették, hogy az újhullámokat
elapasztották, alkotói csoportjaikat megtizedelték az évtizedforduló politikai,
kultúrpolitikai változásai. A rosszindulatú cenzor-csinovnyikok támadásainak
leginkább kitett „szovjetunióbeli” film különös módon mégis hatalmasra nőtt a
terhek alatt, a kevés kivétellel (Mihalkov, German) a hatvanas évek
újhullámában indult, de tehetségüket a következő időszakra is átmentő
alkotóknak, Tarkovszkijnak, Koncsalovszkijnak, Joszelianinak, Klimovnak,
Paradzsanovnak köszönhetően. A tragikusan fiatalon (mindössze négy
nagyjátékfilmmel a háta mögött) elhunyt rendezőnő, Larisza Sepityko is az
újhullám neveltje volt, aki utolsó munkájában lehetetlennek tetsző feladatot
vállalt, amikor a krisztusi szenvedéstörténetet adaptálta a partizánfilm
műfajába. Mindazonáltal a Kálvária –
egyénisége, egyedisége dacára – tipikus volt a maga korában és közegében,
legalábbis abból a szempontból, hogy más mesterművekhez hasonlóan egyszerre
kapcsolódott az orosz-szovjet szellemtörténeti hagyományokhoz és a modern film
újító kísérleteihez, mi több a partizánfilm megidézése révén a szovjet mozi
egyik legnagyobb tradíciójú – ráadásul sematizmussal terhelt – vonulatához is.
A film egy drámai sorsválasztást elmesélve újítja meg és írja át a
megcementesedett műfajt, a nácik által elfogott két partizán, a krisztusi
Szotnyikov (Borisz Plotnyikov) és a júdási Ribak (Vlagyimir Gosztyukin)
vitájának bemutatásával.
A „szovjet” filmben a
húszas évektől meghatározó a kötött tematikához igazodás kényszere: már a
montázsművészek dilemmája is az volt, hogy miként lehetséges a kötelező témát
(a proletariátus győzelmét) rendhagyó módon megközelíteni. A kötött tematika új
és újszerűbb feldolgozásának hagyományát tehát a szovjet montázsfilmtől
örökölte az újhullám, de talán még messzebb érdemes visszanyúlni az időben,
nevezetesen a középkori ikonfestőkig, akik munkájának tétje ehhez nagyon
hasonló volt. Az ikonfestői tradíció tehát ilyen közvetett módon gyakorolt
befolyást a szovjet film korszakaira, nem beszélve arról, hogy egyes alkotóknál
a közvetlen hatáskapcsolatok is tetten érhetőek. Például Tarkovszkijnál, vagy
éppen Sepitykónál, aki a Kálvária
számos kompozíciójával idézi fel az orosz ikonfestőket. A Kálvária e pillanatok miatt is nevezhető az apró stílusbravúrok
filmjének, valamint az olyan cizellált megoldások okán, mint például a nyitány
hómezőn játszódó szekvenciái (a hó a svéd némafilm, az Arne út kincse óta nem volt ennyire fotogén), vagy a Szotnyikov
halálát elbeszélő képsor, egy testblende és egy whiteout (kifehéredés, azaz a
kép kiégetése) kombinálásával. Másfél másodperc az egész, de nem lehet
felejteni.
Extrák: Nincsenek.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 43 átlag: 6.02 |
|
|
|
|