|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziVadonVarró Attila
Wild – amerikai, 2014. Rendezte: Jean-Marc Vallée. Írta: Cheryl Strayed önéletrajzából Nick Hornby. Kép: Yves Belanger. Szereplők: Reese Witherspoon (Cheryl), Laura Dern (Bobbi), Thomas Sadoski (Paul). Gyártó: Fox Searchlight / Pacific Standard. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 115 perc. Állítólag a Grand Canyonban évente legalább
annyian veszítik életüket selfie-készítés
közben, mint a kellő felkészültség hiányában bevállalt teljesítménytúrákon – a
természeti szépségek elé tolakodó emberi ego mára mindkét tekintetben önpusztító
veszélyforrássá vált az egyetlen földi faj számára, amely szülőbolygójára csupán
saját fejlődése díszleteként/kellékeként tekint. A Vadon egyszerre szól fajtánk Darwin-díjas énkép- és testépítőinek:
valós élményen alapuló történetének hősnője, a beszédes nevű Cheryl Strayed viszontagságos
vándorlásáról zeng dicshimnuszt, aki azért vágott neki hirtelen felindulásból a
Sierra Nevada vadregényes tájait átszelő, 1600 mérföldes Pacific Crest Trail
túraútnak, hogy rákbeteg édesanyja halála és viharos válása után sínre tegye
kisiklott életét.
Mégsem ezért
a kaland-párosításért (lásd még 127 óra)
szokatlan hibrid Jean-Marc Vallée testfilm-trilógiájának záródarabja. Egyfelől
látványos feminista propagandamű, ami nem csak Strayed férfiakat megszégyenítő
fizikai- és lelkierejét demonstrálja, de sztár/producere szerzői
önállósodásának is példás szemléltető ábrája (amit a válása óta elszaporodó
férj-drámák sora jelez Nyughatatlantól
Kiadatáson át a Vizet az elefántnak-ig). Ugyanakkor precízen illeszkedik Vallée
igen személyes életművébe is (lásd C.R.A.Z.Y.),
és nem csupán a jellegzetes formai megoldások terén a grafikusan illesztett
flashback-snittektől a természetes fények kizárólagos használatán át a
metaforikus slágerekig (ezúttal az El
Condor Pasa válik a történet leitmotivumává):
az Ifjú Viktória és a Café de Flore után ismét az anyától való
elszakadás traumatikus élményéről mesél, a szerető zsarnokság és kóros
ragaszkodás stádiuma után immár csodás szellemképpé idealizálva a gyermeke
életét meghatározó nőalakot (Vallée édesanyja rákban halt meg öt évvel
ezelőtt). Így aztán mialatt hősnőnk a kopár sivatagokon, rideg sziklákon és
hómezőkön át eljut az „Istenek Hídja” északi végpontjára, a fenséges szekvóják
közt rátalálva saját lélekállatára és belső gyermekére, a lenyűgöző táj nem
revelatív élmények forrását nyújtja, mindössze kanosszát kínál és jelképes
kivetüléseket a non-lineáris belső utazásnak – néző és szerző számára a végső
megbékélés nem az Anyatermészettel történik, inkább az Anya természetével.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 125 átlag: 5.77 |
|
|
|
|