KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Életképek

Sráckor

Mikor a gyermek gyermek volt

Szabó Ádám

Linklater legújabb filmjében a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb távlatba kerül mind a privát életidő, mind a megidézni kívánt történelmi kor.

 

Az ötvenes éveiben járó X-generációs rendező szereti letűnt vagy aktuális korok hangulatát idézni, és ehhez gyakran popkulturális referenciákat hív segítségül (a Henyék generáció-pillanatképe a ‘90-es évek elejéről, a Tökéletlen idők 1976-os, rock’n’rolltól hangos útkeresése), másfelől ugyanennyire izgatja őt a szereplők által megélt tapasztalat, a karakterek belső változásai, amelyek többnyire valamilyen hiányként tételeződnek. A motelszobában játszódó Visszajátszás egy baráti trió verbális pengeváltását, egyúttal kapcsolatuk végleges felszámolódását beszéli el, a Mielőtt-trilógia a szerelem kihűlésének állapotát írja le, a Bob Sabistonnal forgatott animációs tripjei, Az élet nyomában és a Kamera által homályosan című Philip K. Dick-adaptáció pedig lételméleti indíttatásúak. Előbbiben az álomszférák kuszasága elsődleges, utóbbiban az identitásválság témáját keretezik a disztópia/ drogfilm zsánerei.

Idén újabb evolúciós lépés vehető észre a pályáján. A Sráckor ugyanis nem rövid intervallumú slice of life történet, hanem olyan „életszelet”, amely jóval hosszabb időtartamot fog át. A Mason nevű texasi kisfiú első osztályostól főiskoláig tartó éveiről aprólékosan tudósító elbeszélés (a stáb 2002 nyarától 2013 őszéig követte a növekedését) ugyan hajaz az Antoine Doinel-sorozatra, netán a Michael Apted-féle brit Up-szériára, egyetlen játékidő révén igencsak experimentális és különleges mű. Kísérleti volta, epikus-számvető jellege abban is rejtezik, hogy nemcsak jellemrajzként üt, hanem korképként, részleteken időző munkaként egyaránt hiteles. A karakterábrázolást illetően Linklater gondosan ügyel arra, hogy ne csak a főszereplő kissrácot ismerjük meg, hanem életének más szereplőit is. Persze, mindez nem jelenti, hogy a fókusz lekerülne Masonről. A mozi mindvégig megőrzi a gyerekszemszöget, a kiskorúság lényeges velejárója, a tapasztalatszerzés vágya, a rácsodálkozás maradnak középpontban. A direktor jelzi: zsenge korú hőse húszhoz közeledve is kérdésfelvető, befelé forduló karakter, vagyis ifjú lelkületű protagonista, akinek az utazása sosem ér véget. Egy közülünk, ugyanazon a szamárlétrán lépdel, mint bárki más. Pontosan ezért indul a film a pázsiton heverő, az eget kémlelő 6 éves fiúcska beállításával, és emiatt ér véget a messzeségbe bámuló, immár 18 éves főalak snittjével, aki új barátnőjével morfondírozik az élet legnagyobb kérdésein. Újabb nyomatékos tulajdonság az is, hogy a fiú úgy dönt, fotós akar lenni. Olyan szakmát választ, amelyben kitüntetett szerepet játszik a percepció, árnyalatnyi jellemzőket kell észrevennie, az élet apró titkait kénytelen fürkészni, így egyenlőségjel húzódik a saját korával összefüggő felfedezések és a fényképezés, mint hivatás között.

A családtagok szerepe hasonlóan fontos. A párkapcsolataiban szerencsétlen anyától, a Mason nagyra nőtt gyerekmásaként színre lépő apán át a kotnyeles nővérig tapasztaljuk, hogy a família tagjai óhatatlanul is hatnak egymásra, különböző cselekedeteik és impresszióik óriási mértékben befolyásolják azt, milyen utat választanak az életben. A Sráckor emiatt sajátos felfogású coming-of-age story: a „bérapáról bérapára, gazdáról gazdára” ív (bántalmazó professzor, keserű afganisztáni veterán) klasszikus Bildungsromanokra rímel Dickenstől Mark Twainen át Jack Londonig, Linklater azonban szokásához hűen lemond a cselekménycentrikus leckefelmondásról. Határozottan objektív, drámaiatlan filmet látni, amely hiába idézi az első csók kliséjét, az első berúgást, a „bullyzást”, a „Mihez kezdesz magaddal?”-metaforát (fotózással, rockbandával), a minimalista közelítésmód sokkal inkább az állapotrajzra, a puritán leírásra irányítja a figyelmet. Időkapszulaként pontosan ezért hatásos. Bármiféle dátumkiírás, inzert nélkül, tárgyilagosan rögzül celluloidra a Masont alakító Ellar Coltrane mutálása (a hang változása, az arc, a frizuraviselet, sőt, életvitel- és világszemlélet átalakulása), az ismert színészek, vagyis Ethan Hawke és Patricia Arquette figuráin nemcsak gondolkodásmódbeli különbségeik miatt látszik a 12 év, az eltelt időt minuciózus testi jegyek is kísérik. Ráncok, hízás, fogyás, vékony, majd öblös orgánum. Rövid ujjú ing, napszemüveg-kombináció helyett öltöny, nyakkendő és papás bajusz, karcsú alak után pocak és vénülés, így a Sráckor az ún. time-lapse fotózási eljárásra reflektál. Linklater ilyen szempontból a nagybetűs Fiziológiára is áldoz 166 percet, valóban állítható, hogy nemcsak az átlagember triviális bíbelődéseiről születik mozi, de home video-esztétikájú, realista/ dokumentarista jellemrajzok készülnek. Mintha a rendező hátra lépve fotózná, kamerázná a parányi rezdüléseket. Mindez akkor sem vész el, amikor Linklater slágerekkel, technológiai fejlesztésekkel ad hírt az évek múlásáról. A film ilyen fénytörésben már a 21. századi Amerika freskója. Sallangmentes zeitgeist, amelyben az Obama-adminisztrációra tett vicces utalás, a Bob Dylan, Aaliyah, The Hives, Coldplay és Lady Gaga-dalok elhangzása, a Harry Potter- könyvpremier , a Star Warsról vagy A sötét lovagról szóló párbeszédek, az MP3, a Skype térhódítása a jelenről tudósítanak. Arról, hogy a mindennapi fiú, családfő, anya, lánytestvér hogyan vészelik át napjaink hol apró-cseprő, hol hatalmas volumenű eseményeit a saját közegükben. Nemcsak a tágabb értelemben vett országhistória, hanem a mikro-történelem is jelen van, a négy fal közötti fordulópontok (a háziasszonyként, tanárnőként is dolgozó anya dilemmái családról, emancipációról, a vándormadár-mentalitást szimbolizáló Pontiac GTO-ját családi járgányra cserélő, liberálisból WASP-pá váló apa) ugyanúgy kiemelendők, mint a nagy történések.

„Nézzétek! A csávó 43 éves, de legalább 20-at letagadhatna.” – szól gyermekeihez az édesapa egy kiváló baseball-játékos láttán, és ez nemcsak a Sráckor életkor-központúságára utal. Linklater hiába 54 éves, filmkészítőként megőrizte friss szellemiségét. Új mozija szerzőiségének virágba borulása: középkorúként ugyanolyan energiával rendez egy nagyívű, az ifjúkort górcső alá vevő történetet, mint 31 évesen egy lézengő fiatalokról szóló, totálisan cselekménymentes nemzedéki művet.

 

SRÁCKOR (Boyhood) – amerikai, 2014. Rendezte és írta: Richard Linklater. Kép: Lee Daniel és Shane F. Kelly. Zene: Szereplők: Ellar Coltrane (Mason), Patricia Arquette (Olivia), Ethan Hawke (Mason Sr.), Lorelei Linlater (Samantha). Gyártó: IFC Productions / Detour. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 162 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11698