|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
DVDAmerikai vérbosszúSoós Tamás Dénes
The
Limey – amerikai, 1999. Rendezte: Steven Soderbergh. Szereplők: Terence Stamp,
Peter Fonda, Barry Newman. Forgalmazó: Best Hollywood. 89 perc.
Steven
Soderbergh csaknem feledésbe süllyedt remeke ez a lélektani bosszúthriller,
amiben a rendező humorosra puhított rabló-pandúr játékok (Mint a kámfor, Ocean’s 11) helyett konok retorziók és elszabott apa–lánya-kapcsolatok
terepére surran. A lánya gyilkosát hajszoló Wilson (Terence Stamp adja
csontvázszerűre aszott arccal) revansmissziója papíron mindössze egy sallangot
félresöprő bűnmozi, Soderbergh – és Sarah Flack vágó – kezében viszont formai
stílusbravúr. A hol előresiető, hol múltba révedő, időbontásos cselekményfűzés
technikájában az érzéseiről sírmélyen hallgató tolvaj minden kósza gondolata,
lopakodó mélabúja, felerősödő bűntudata összecsomósodik. Az élete során
rárakódott magányt és elszigeteltséget már a dialógusokat elcsúsztató és a
beszélő arc helyett a kiüresedő, bosszús tekintetet mutató képalkotási metódus
rajzolja meg. A múlt és jelen között cikázó időkezelés az elégtételéért
mindenkin keresztülgázoló haramia saját életével való számvetését tükrözi. Az
ugróvágások pedig Wilson érthetetlen cockney-szlengben beszélő, különc
karakterére, és bosszújának abszurd vonásaira terelik a figyelmet: a brit
gengszter a film nagy részén és emberek tucatján úgy törtet végig, hogy mit sem
tud lánya halálának körülményeiről.
De
nem csak emberek, ideák is elhullanak itt: az Amerikai vérbosszú Soderbergh rezignált számvetése az ellenkultúra
és a függetlenség mítoszával. A gyáva, gerinctelen antagonista: a hatvanas évek
rock and rollját tömegcikként kiárusító zeneproducer. A hollywoodi renitensek
legendás alakja, Peter Fonda játssza, jobbkezét pedig Barry Newman, a Száguldás a semmibe sofőrje. Az
ellenkultúra ma már szertefoszlott mítosz, a lázadókra a betagozódás vár. 1999
után Soderbergh is hosszú évekre félreteszi függetlenségét. Ironikus stiklije,
hogy ezt a művét még hatvanas/hetvenes évtizedváltás bűnfilmjeiről mintázta: az
Amerikai vérbosszú A játéknak vége és
az Öld meg Cartert! kései gyermeke,
amiben nem Wilson revansvétel feletti elégedettsége, hanem a semmibe fúrt
tekintete jelöli ki a végpontot.
Extrák: semmi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 417 átlag: 5.47 |
|
|
|
|