KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Steve McQueen: 12 év rabszolgaság

Halványuló kézjegy

Roboz Gábor

Az Éhség rendezője jócskán eltávolodott művészfilmes gyökereitől.

Az angol Steve McQueen az Éhség remekművében a testet az ellenállás egyetlen lehetséges eszközeként ábrázolta, a Shame remek művében börtönként jelenítette meg, harmadik nagyjátékfilmjéhez pedig olyan közeget választott, ahol az ellenállásnak nincs tere, és nem is igazán a test, hanem a bőrszín zárja tömlöcbe a főszereplőt. A mindig iszonyatos küzdelmet folytató férfihősökről mesélő rendező most a rabszolgatartás történelmi traumáját eleveníti fel, és azzal, hogy Solomon Northup alakját és kissé elfeledett szövegét visszahozza a köztudatba, elsősorban kultúrmissziót teljesít – mint több interjújában megjegyezte, a filmet részben azért készítette el, hogy a kötet bekerüljön a nemzeti alaptantervbe.

A videóművészként befutott rendező az Éhség után újra önmagán túlmutató történetet és szimbolikus figurát választott: a szabad emberből rabszolgává lett Solomon Northup ugyanis olyan alakja az amerikai történelemnek, aki ihletett már verset, zeneművet és tévéfilmet, sőt ünnepnapot is elneveztek róla. Ugyanakkor a 12 év rabszolgaság esetében az adaptációs hűség hagyományos kérdése kevéssé izgalmas (egy 150 éves memoár, amiből sztárokkal teletűzdelt játékfilmet forgatnak, nyilvánvaló változtatásokat igényel), az viszont már inkább érdekes, hogy McQueen markáns szemléletmódja hogyan gerjed össze az egyéni interpretációra nemigen nyitott alapszöveggel, ráadásul úgy, hogy a forgatókönyvet ezúttal társszerzőként sem jegyzi.

A rendező kommercializálódásának folyamatát szépen tükrözi, hogy mennyi időt szán az expozícióra: ezúttal talán még a Shame-nél is gyorsabban tér a tárgyra, épp csak pár pillanatot villant fel a főhős szabad színesbőrűként élvezett életéből. A cselekmény szerkesztettségéről pedig a közel húsz éve regény-, és forgatókönyvíróként, illetve producerként is aktív John Ridley (Halálkanyar) gondoskodik, aki egy ilyen típusú történettől elvárható jelenetekkel és mellékszereplőkkel visz minket végig a főhős pokoljárásán.

Míg McQueen az Éhséggel a művészfilmes közönségnek adott bizonyítékot kiforrott alkotói látásmódjáról, és a Shame-mel igazolta, hogy az igényes midcult közegéhez is képes adaptálódni, friss filmjével – amelynek költségvetése nagyobb volt, mint az előző kettőé együttvéve – újabb lépést tett a fősodor felé. Ugyan nem vág be könnyes arcokról készült szuperközeliket, és nem mondat bele a kamerába súlyos tanulságokat, sőt nem is klasszikus hősfigurát mozgat (hiszen Northup voltaképp a filmbeli történet után vált a rabszolgafelszabadítási mozgalom egyik vezéralakjává), most először szerethető a főhőse, vágóképeket is használ, és már csak egy-egy jelenet jelzi, hogy McQueen még mindig valamelyest idegen testnek számít a hollywoodi környezetben. Ezúttal ráadásul olyan fogalmak hangsúlyozásával keresi a nézők kegyét, mint a kitartás és az életösztön, és előzékeny is, mert úgy árnyalja a hatalmon lévők oldalát, hogy három sztárszínésze különböző típusokat képviseljen. A Gonosz Fehér (Fassbender), a Gonosz, De Rendes Fehér (Cumberbatch) és a Rendes Fehér (Pitt) könnyen beazonosítható figuráját használja a modellezéshez, hiába keresünk tehát olyan komplex úr–szolga viszonyt, mint a Django elszabadulban.

A gyötrelem szenvtelen krónikásaként megismert rendező a 12 év rabszolgaságban nem fejleszti tovább hűvös, már-már orvosi tekintetre alapozó, méregerős képekkel mesélő stílusát, hanem inkább nézőbarátabbá teszi. Ugyan továbbra is alig használ zenét, és a lassú tempójú cselekményhez remekül passzolnak kedvelt hosszúbeállításai (amelyekre ezúttal is akad néhány valóban megrendítő példa), McQueen most kerüli a valódi kockázatvállalást, a meglepő és az értelmezői munkára igényt tartó képsorokat. Alkotói stratégiájának módosítása talán azzal van összefüggésben, amire a főhőse eszmél rá egzisztenciális helyzete megváltozásakor: hogy új életterében a valódi énje háttérbe szorítása jelentheti a túlélés zálogát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11573