KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Szemünk fénye

Parádi Orsolya

La guerre est déclarée – francia, 2011. Rendezte: Valérie Donzelli. Írta: Valérie Donzelli, Jérémie Elkaim. Kép: Sébastien Buchmann. Szereplők: Valérie Donzelli (Juliette), Jérémie Elkaim (Roméo), Gabriel Elkaïm (Adam). Gyártó: Rectangle / Wild Bunch. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 100 perc.

Akinek jól jönne egy komolyabb sokkterápia a tél végi depresszió kúrálására, annak bátran ajánlható Valérie Donzelli padlóba döngölő és felemelő önéletrajzi filmje. A harminchoz közelítő Roméo és Juliette egy bulin jönnek össze, és hamarosan gyerekük születik. A kis Adamnél azonban agydaganatot diagnosztizálnak. A pár elhatározza, hogy nem merülnek az önsajnálat mocsarába, hanem bíznak a felépülés 10%-nyi esélyében.

A francia színésznő-rendező saját életéből merítette a traumatikus történetet, és sok kreativitással mások számára is erőt adó alkotássá transzformálta. A főszerepeket nem bízta másra: ő maga és férje, Jérémie Elkaïm látható a filmben. Az ihletett és hiteles alakítások tehát adottak. Emellett az is kiemelendő, hogy az eseményeket nem nehezen emészthető dokudrámaként láthatjuk, hanem színekkel, lendülettel, és játékos humorral elevenednek meg. A többéves kórházi kezelés monotonitásából időnként kikapcsolódó pár hóban fogócskázik, rózsaszín körhintán ül, spontán csókos bulit rendez. Viccet csinálnak legmélyebb félelmeikből, hogy megóvják szellemi-testi-lelki épségüket. A film hol a francia újhullámot, hol a posztpunk korszakot idézi, sőt, még a spagetti-westernek feszültsége is megjelenik Ennio Morricone egyik emblematikus dallama által. Míg azonban a zenei választást csak dicsérni lehet, az időnként megszólaló narrátorok szerepe kérdéses. De talán ez a film egyetlen felróható hibája. A két főszereplő természetessége átütő, ahogy elszántságuk is. Szépek, fiatalok, és megmutatják, hogy a poklot úgy is meg lehet járni, hogy nem vész oda az ember lelke.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11105