|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Film / RegényThierry Jonquet: TarantulaBőrbörtönRoboz Gábor
A szűk körben ismert francia író lektűrje a megszállottság feszes története. Az orvostudomány újabb és újabb eljárásai nem csupán a kórházsorozatok készítõi számára szolgálnak kimeríthetetlen ihletforrásként: az efféle fejleményekre fogékony alkotók hamar rájöttek, hogyan kamatoztathatják a klinikai közeg vívmányait különféle tudományos-fantasztikus, melodrámai vagy bûnügyi történetekben. A klónozás, a szívátültetés és a tágabb értelemben vett szervdonáció mellett a plasztikai sebészet beavatkozásai is olyan procedúrák, amelyek sikerrel hasznosíthatók a fikció területén, kivált a személyazonosság problémájának gyakran kitüntetett figyelmet szentelõ bûnmesékben. Az arc, illetve a test átszabásának cselekményeleme persze nem kizárólag szökött fegyencek vagy új külsõ álcájában nyomozó hõsök sztorijaiban jelenik meg: a két éve elhunyt Thierry Jonquet 1984-ben boltokba került Tarantulája is arra példa, hogy a szóban forgó eljárás értõ felhasználása fifikás dramaturgiájú történetek megfogalmazására is lehetõséget teremt.
A francia Gallimard kiadó több mint hatvan éve indított, Série Noire névre keresztelt könyvsorozata tekintélyes amerikai hard-boiled szerzõk klasszikusai mellett olyan hazai írók munkáit rendezi sorba, akik a hagyományos vonalvezetésû krimik és thrillerek mellett alkalmanként a nehezebben meghatározható bûnregény területére tévednek. A többek között a Boileau–Narcejac páros (Szédülés) és Sébastien Japrisot (Csapda Hamupipõkének) bizonyos munkáival illusztrálható kategória tagjai gyakorta nyugtalanító hangulatú sztorikat építenek alig néhány szereplõ köré, és egy rejtély lépcsõzetes feltárása vagy a külsõ konfliktusok halmozása helyett vagy mellett szívesebben idõznek a szereplõk elméjében, és az olvasót is szeretik bizonytalanságban tartani az egyes események pontos jelentését illetõen.
A száz oldalnál nem sokkal hosszabb Tarantula (ami eredetileg a fent említett sorozat tagjaként került kiadásra, és az életmû egyetlen angol nyelvû publikációt is megért darabját jelenti) legnagyobb pókja valójában maga a szerzõ, aki az olvasó fokozatos behálózására törekszik. Elõször elkezd mesélni egy történetet a komoly nimbusszal övezett plasztikai sebészrõl, aki otthonában rejtegeti szemrevaló feleségét, a nõ pedig a szobájába épített hangszórókon keresztül kapott parancs hatására bizonyos idõközönként szexuális szolgáltatást nyújt idegeneknek egy garzonban, miközben a férje a szomszéd lakásból kukkolja. Hamarosan megismerünk egy kisstílû bûnözõt is, aki egy sután véghezvitt bankrablást követõen egyik cimborája tanyáján kénytelen meghúzni magát; Jonquet aztán elkezdi szõni a harmadik szálat is, amelyben a most egyes szám második személyben megszólaló narrátor egy koromsötét helyiségbe láncolt fiatal testi-lelki tortúrájáról számol be.
Az író tehát a nyomasztó atmoszféra megteremtése mellett, a karcsú terjedelem ellenére több cselekményszálat is futtat, amelyek egymáshoz való viszonya jó ideig tisztázatlan marad. A szûkebb fikciós világot felépítõ történetekben persze aligha lehet az utolsó oldalig titokban tartani az olvasó elõtt minden fordulatot, Jonquet mindenesetre becsülendõ elszántsággal tart vissza bizonyos kulcsfontosságú információkat, ameddig csak lehet. A szerzõt érezhetõen elsõsorban az erõs alapötletben rejlõ potenciál kiaknázása foglalkoztatja, annyira, hogy csak kevéssé törõdik magával a prózával: nem mozdul el a mellébeszélést hivatalból nélkülözõ ponyvaszerzõk esetenként szigorú és stílusértékû minimalizmusa felé, inkább beéri a jórészt feltûnésmentes megszólalásmóddal. Ez azonban nem sokat von le a Tarantula értékébõl: Jonquet precízen szerkesztett kisregénye olyan idõtálló lektûrélmény, amilyet egykor az Albatrosz könyvek szériájának legsikerültebb képviselõi nyújtottak.
Cartaphilus Kiadó, 2011.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 795 átlag: 5.45 |
|
|
|
|