|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziAz informátor!Pápai Zsolt
The Informant! – amerikai, 2009. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: Kurt Eichenwald regényéből Scott Z. Burns. Kép: Steven Soderbergh. Zene: Marvin Hamlisch. Szereplők: Matt Damon (Mark Whitacre), Scott Bakula (Brian Shepard), Melanie Lynskey (Ginger Whitacre), Frank Welker (Mr. Whitacre), Patton Oswalt (Ed Herbst). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 108 perc.
A kilencvenes évek első felében az Egyesült Államok egyik legnagyobb kartellbotránya borzolta a kedélyeket az üzleti élet szereplői és az FBI munkatársai körében. A szennyest a botrányban érintett Archer Daniels Midland (ADM) nevű agráripari óriáscég fiatal és agilis vezetője, bizonyos Mark Whitacre teregette ki, az egyszeri halandó számára nehezen értelmezhető motivációtól hajtva. A sztoriból a tényregényekben utazó Kurt Eichenwald írt könyvet, Steven Soderbergh rendező számára ez a mű jelentette a kiindulási pontot filmjéhez.
A történet első blikkre az imperialisták ármánykodásait leleplező és az ipari kémkedés bugyraiba betekintő thriller után kiált, Soderbergh és Scott Z. Burns (A Bourne-ultimátum) forgatókönyvíró azonban a szatíra és a fekete komédia közötti homályzónába kirándult. Döntésük érthető, az FBI szolgálatába szegődő, és a titkos ügynököt teljes átéléssel – jóllehet bumfordi módon – alakító Whitacre figurája ugyanis alkalmasabb egy szatíra, semmint egy thriller főszereplőjének. Kiváló döntés volt a rendező részéről az is, hogy hőse belső narrációjával kommentálja vagy ellenpontozza a képeket, ily módon hatásosan mutatja be egy zavaros elme működését, továbbá okosan játszik el a nézői azonosulást célzó technikákkal.
Az Informátor! a művészileg nagyobb igényű munkák (Traffic) és a vegytisztán szórakoztató mozik (Ocean’s-trilógia) között félúton áll a rendezői életműben. Ambícióinál – no meg a sztorijánál – fogva az Erin Brockovich biopicjére emlékeztet leginkább, de hiányzik belőle annak bája. Minden humorával együtt szögletesebb és szálkásabb annál: kevésbé kerekre formált, és csöppet izzadságszagú darab. A legnagyobb gond a tempójával, az arányaival, illetve – egyes jelenetekben – a technikai kivitelezésével van. A játékidő második felében sok az üresjárat, ráadásul ekkorra már kifejezetten zavarónak hatnak azok a fényképezés-technikai trükkök (mindenekelőtt a kép hátterének konzekvens kiégetése), amiket a filmben operatőrként is domborító Soderbergh alkalmaz.
A kritikai él azonban így sem csorbul. A zárlatra a fő kérdés – egyúttal a filmben megfogalmazódó társadalomkritika veleje – a következő: hogyan juthatott egy olyan figura, mint Whitacre, magas beosztásba egy piacvezető cégnél az Egyesült Államokban? Mit mondhatunk egy társadalomról, amelyben a mentális ámokfutást magas pozícióba helyezéssel honorálják, és amelyben a rendfenntartásért felelős erők állhatatos partnerei egy elmebetegnek?
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1226 átlag: 5.51 |
|
|
|
|