KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Határsáv

Maurer Dóra mozgóképei

Az összehajtogatott idő

Beke László

Maurer Dóra képzőművészeti filmjei az állókép és a mozgókép között próbálnak új kapcsolatokat teremteni, de egyúttal az időről is szólnak.

 

Az elmúlt 10-15 évben egyre több vetítésre kerül sor nemzetközi és hazai kiállításokon, ami mögött egy egész esztétikai ok-okozati rendszer húzódik meg. Ebből a szempontból egy önmagában is különösen fontos esemény – Maurer Dóra retrospektív kiállítása – sajátos megvilágításba kerül. A vetítés térhódításának talán leglátványosabb manifesztációja két Velencei Biennálé volt (1999, 2001) – mindkettőjüknek a közelmúltban elhunyt zseniális művészettörténész és kiállításrendező, Harald Szeemann volt a „kurátora”. Szeemann Velencében mást is csinált: többek között végérvényesen kiterjesztette az európai és az amerikai művészet hatáskörét a Távol-Keletre (és behozta főleg Dél-Koreát Európába), a Biennálét pedig a Városi Park mellett az Arsenal körüli gyár- és dokkterületre. De nemcsak erről van szó. A vetítés nemcsak a „képzőművészeti film és videó” műfaját foglalja magába, hanem egyrészt mindenfajta „filmet” (beleértve még a leghagyományosabb játékfilmet vagy dokumentumfilmet is), másrészt az újabb fejleményeket: videó- és kompjúter-installációkat, digitális és internetes berendezéseket, informatikai újításokat. Végső soron egy hatalmas szemléletváltásnak lehettünk tanúi az utóbbi évtizedekben, melyeknek filozófiai hozadéka a műfaji változásokon túl az idővel való új bánásmód megjelenése a művészetben, és ez nem más, mint az állókép és a mozgókép közti új kapcsolatok megteremtése. Hogy érthetőbb legyen, mire gondolok: az új paradigma egyik hőse, Bill Viola olyan filmeket (videókat, elektronikus képeket) készít, melyek vetített állóképekként jelennek meg, rajtuk „nem történik semmi”, és csak viszonylag hosszabb idő, akár néhány perc elmúltával derül ki, hogy a háttérben megváltozott egy részlet, vagy a vásznon mozdulatlanul álló személyek lassan megelevenednek.

Ennek a történeti változásnak az egyik úttörője Maurer Dóra, akinek az életművét a közelmúltban a Ludwig Múzeum (Lumú) mutatta be, és ennek az életműnek a kedvéért vissza kell mennünk legalább az 1970-es évek elejéhez, az experimentális film vagy az „expanded cinema” időszakához.

Formálisan nézve Maurer Dóra életművének csak egy szakasza tartozik a filmművészethez. Grafikusnak készült, festő és objektkészítő lett belőle, a képzőművészeti fotóhasználat (konceptuális fotó) egyik első művelője Magyarországon, majd művésztanár (egyetemi tanár), fordító és tanulmányok, szakkönyvek szerzője – többek között. A sokoldalú életműnek számos olyan vonatkozása van, amelyről mint „központi fontosságúról” kellene írni másutt, máskor – itt és most a filmnek kell előtérbe kerülnie. (Más kérdés, hogy ezek a területek mind szorosan összefüggenek.)

Maurer két művészeti-korszakváltó filmje: a Relatív lengések (1973) és az Időmérés/Timing (1973/1980). A bemutatókon a nézők többsége mindkettőt rendkívül unalmasnak találta, annál is inkább, mert rendkívül didaktikusak és szisztematikusak. Az elsőben a kamera egy lámpát vesz fel, mindkettő fel van függesztve a mennyezetre, majd a lámpa lengeni kezd az álló kamera előtt, a kamera leng az álló lámpa előtt, végül mindkettő lengeni kezd, egymással párhuzamos vagy ellentétes irányban. „Tanfilm is lehetne”, de inkább egy mintaszerű konceptuális film, vagy filmről szóló film: film-film.

A Timing Maurer egyik főműve, a „képzőművészeti film” egyik legtisztább filmje. Témája hihetetlenül egyszerű: Maurer egy lepedőt hajt össze, félbe, majd megint félbe, és így tovább, amíg lehet, csakhogy a lepedő a filmvászonnal azonos méretű, és a hajtogatás közben a vászon is feleződik, negyedelődik, nyolcadolódik… és a kétféle osztódás természetesen nem esik egybe. Ez a film „abszolút film” az előző „film-film” értelmében; egyúttal az időről (időbeosztásról, időfelosztásról) is szól, melyben az idő tagolását a felület (a tér) tagolása szabályozza, és viszont. Ugyanakkor az üres „vászon” metaforája miatt a film képzőművészeti-festészeti film is, tehát a kor szóhasználatának megfelelően „konceptuális”. A film konceptuális felépítése – strukturáltsága – annyira szofisztikált, ugyanakkor Maurer gondolkodása és filmes mozgása-mozgatása annyira természetes, hogy egy neves német művészettörténész kénytelen volt a filmet – a szó pozitív értelmében – feministának nevezni. Maurer szerint másról és ennél többről van szó.

Maurer korai filmjei irányadók voltak a Balázs Béla Stúdió „Filmnyelvi sorozata” számára, amelyet Bódy Gábor kezdeményezett azzal a céllal, hogy különböző művészeti ágak avantgárdista alkotóit a film számára összehozza, és ez sikerült is a kor számos fontos írójával, költőjével, zeneszerzőjével és nem utolsósorban képzőművészével. Ami az utóbbi csoportot illeti, e sorok írója egy manifesztum-szerű írást is megfogalmazott számukra A két vászon címmel. De nem csak erről az interdiszciplinaritásról volt szó, hanem a filmen belüli határátlépésekről és szintézisekről is: a BBS egészét érintő stratégiai jelentősége volt annak, hogy a Filmnyelvi sorozat az alkotóközösség másik radikális irányzatát, a szociográfiai/szociológiai filmet megkísérelte a kísérleti filmmel összehozni. Az ilyen kísérletek kiválóan sikerültek például Szentjóby Tamásnak (Kentaur); Bódy Gábor Négy bagatellje a szó átvitt értelmében hajszálkeresztet illesztett egy alkoholistával készült „mélyinterjúra” (mely epizódot időnként kivágták a filmből). Sőt, Bódy ebbe a műfaji szintézisbe később még a játékfilmet is igyekezett bevonni. Maga Maurer szinte sohasem tévedt a szociologizálás irányába – egy kivétel a Hétpróba (1982), melyben a szereplők mintegy „kísérleti interjúalanyokká” válnak. A minden szociográfiához szükséges realitásérzék és életközelség nála másképpen jelentkezett: képzőművészeti és fotó-alkotásainak természeti és természetes anyaghasználatában (fűszálak, faágak, kövek) és a meghökkentően természetes gesztusokban, akciókban (példa ezekre a Május elsejei privát felvonulás mesterséges talajon (1971) otthoni demonstrációja és a róla készült fotósorozat).

Maurer egyébként nagyon inspiratív munkatársnak bizonyult más kiváló alkotók esetében is. Egy ideig Erdély Miklóssal együtt vezették a Ganz-Mávag Művelődési Központ „kreativitási gyakorlatait” (1975–1977), melyek között nem ritkán filmezési gyakorlatok is előfordultak (csoportos közelítés a kamerához, menekülés a kamerától stb.). És nem utolsósorban: Maurer Dóra, Józef Robakowski lengyel avantgárdfilmessel együtt, alapító tagja volt a Bódy Gábor által kezdeményezett Infermental nemzetközi videómagazinnak (1980-tól).

Maurer több oldalról is körülbástyázta a maga filmalkotói tevékenységét. Legfontosabbak ebből a szempontból fotószekvenciái (konceptuális fotósorozatai). Az egyik típus párhuzamos mozgássorok együttese, mely az egymást fényképező mozgó személyek dokumentációja, a másik egyszerű mozgásfázisok tetszés szerint összeállítható együttese, ahol azonos elemek variációi különböző jelentéseket vesznek fel. A párhuzamos szekvenciák véletlenszerűen összecsengő szinkronitása közvetett módon, de jelentősen hatott Hajas Tibor fényvillanásokra épülő egész ars poeticájára. A stochasztikus értelemben alkalmazott véletlenszerűség mint alkotó princípium Maurer több munkájában is megjelent, legmarkánsabban a Jeney Zoltánnal közösen készített Kalah (1980), mely az alapvető arab táblajáték lépéseit felelteti meg hangeffektusoknak és színfelvillanásoknak.

Maurer további konceptuális alkotóelvei, mint az „eltolhatás”, a „vetített kvázi-képek” vagy a különböző anamorfózis-fajták és görbült színfelületek – mai munkásságának csúcsteljesítményei – ezt a retrospektív kiállítást az utóbbi évek legjobb Lumú-tárlatai közé juttatják. A művész nemcsak rendkívül tudatos alkotó, de saját egész életművét is fegyelmezetten tartja kézben – nem véletlen a tárlat „Szűkített életmű” alcíme, mert a szelekció maximális tartalmi-formai koncentrációt eredményezett. Ugyanakkor a magas fehér falakon lazán és levegősen elhelyezett, játékos kontúrú, színpompás festményekre gondolva ma sem tudok jobb jelzőket találni az együttesre, mint „lebegő” és „szárnyaló”.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9769