KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csak semmi pánik...

Aszkéta krimi

Lukácsy Sándor

 

Többféle krimi van, természetesen.

A klasszikus krimi a „ki a gyilkos?” izgalmával csábít, modern vadászhajlamot elégít ki, a rejtvényfejtő leleményességet szórakoztatja oidipusi kockázat nélkül. Bonyodalmainak kidolgozása a félrevezetés tehetségét kívánja a szerzőtől, követése a logikai játék s a csattanós meglepetés (állítólag) intellektuális gyönyöreivel jutalmazza közönségét. Íratlan szabály, hogy a kritikus nem fecsegheti ki a megoldást.

Van egy másik típus, melyet a műfaj aszkétájának nevezhetnénk. Ez lemond a rejtély s a váratlanság izgalmairól; a tettes személye eleve ismert vagy hamarosan azzá válik, a cselekmény motorja nem a leleplezés, hanem az üldözés, a dramaturgia játéktere nem a bűn utáni, hanem az azt megelőző idő, a tét nem a kibogozás, hanem a megakadályozás, a bűnöző rendszerint nem magányos ismeretlen, aki meghúzza a ravaszt, hanem népes bűnszövetkezet, hogy bőségesen legyen kit verni, az ilyen krimiben ugyanis a rendőri protagonista nem annyira a fejével, mint inkább az öklével dolgozik.

Ha filmről van szó, a klasszikus krimi irodalmi fogantatású, akkor·is, ha nem detektívregényből készült; a másik típus szülőotthona a filmgyár, elvégre egy jó bunyót látni és láttatni kell, nem leírni. A kétféle krimi fogásai és játékelemei persze gyakran vegyülnek, de vannak tiszta képződmények is, az utóbbi típusban például a Piedone-filmek.

Világsikerük vetélkedésre késztette Bujtor Istvánt: a tetszéssel fogadott A Pogány Madonna után immár a második magyar Piedonét írta meg s játssza el a vetítővásznon. A vetélkedéshez minden kelléke megvan: termete óriási, ökle kemény, képes arra, hogy hekus Ludas Matyiként háromszor verje végig a bűnbanda valamennyi tagját, amiben csak az a csodálatos, hogy azok – lesújtó tapasztalataik ellenére – másodszor és harmadszor is kiállnak ellene; én, ha Bujtor István zokon venné ezt a kritikát, már az első menet elől az egérlyukba bújnék.

De hát szükség van az ismétlődésre, az öklök fortissimójának szekvenciájára, mert az efféle filmben a bunyó a fizetőeszköz, a nervus rerum; a közönséget, ha már ez a filmtípus megfosztja a rejtvény-izgalmaktól, kárpótolni kell legalább a csontzene izgalmaival.

S még ez sem elég. Az üldözés-verekedés kalandjaira csupaszított aszkéta krimi egy kicsit valóban sovány; húst, írt, ideget kell rakni az ösztövér szkeletonra.

Igen ám, de miből? A cselekmény – a bűnös szándék meghiúsítása – csak kisszámú változatot kínál: kábítószer-csempészést, emberrablást, effélét; ezúttal egy tervezett kincsrablás előrelátható bonyodalmait. Magának a verekedésnek a variánsai még korlátozottabbak: a leütött bűnöző vagy egyszerű szaltóval, vagy dupla szaltóval zuhan a szekrénybe, avagy fennakad a csilláron. Lehet még, sőt kötelező autón üldözni a bandát vagy autón menekülni előle; ilyenkor a fékek idegborzolóan csikorognak – mi mást tehetnének?

A propos autó! Mi volna, ha egy sárkányrepülő is megjelennék a filmben? Látványnak szép, ötletnek – talán – újszerű; jöhet. Helikopter már volt, de belefér a költségvetésbe; szépen lefényképezni belőle a balatoni tájat. Mert színtér lehetőleg mutatós kívántatik: Piedonénak Kairó, Hongkong, Szingapúr és mit tudom én mi; nekünk az édes hazai táj gyöngyszeme. Ez már csak azért is jó, mert a Balatonnál nyaranta lokálok és táncosnők működnek, nő tehát már van (ez kell!), s a főtáncosnő akár távcsöves puskát foghat Bujtor Istvánra. Sajnos, nem mesterlövész! – mondja a táncosnőről a bandafőnök, de ez tiszta haszon: ellenkező esetben véget érne a film. A Balaton mellett idegenforgalom is van, kell tehát egy kitűnő színész, aki ál-betyárként és ál-cigányként szórakoztassa igazi valutáért a vendégeket; van is ilyen színész (Bánhidi László), a karikás ostor pattogtatását majd megtanulja. Egy másik színész (Székhelyi József) remekül tud dadogni: bízzunk rá sürgős hírt; ha elég sokáig dadog, épp annak nyögi ki az életmentő üzenetet, akit meg kellene mentenie. Ez humor, s épp úgy kell becsületes filmbe, mint nő. Magasabb igényünket jelzi, hogy a dadogós humornak megcsináljuk az ellenpontját is: a bőbeszédű szemtanúval, aki a film végéig sem tud a tárgyra térni. Ezek kabinet-figurák (és valóban kitűnőek); sajnos szükség van pozitív hősökre is. Őket két veszély fenyegeti: egyrészt az, hogy rendőrök, ami nem kis handicap, másrészt az, hogy egy tömbből faragottak. Legyenek tehát árnyalt jellemek: a nagyfőnök (Kern András) legyen doktor úr, amolyan filoszrendőr, aki az egész film alatt egy doboz pritamint hajszol, melyről azt sem tudja, mi; Bujtor István pedig két verekedés között ábrándozzék egy 120 méteres vitorlás-kötélről.

A film végén megkerül a pritamin, a kötél, sőt a kincs is. A kincs a tapolcai tavasbarlangban kerül meg. Ez még eredetibb ötlet, mint a sárkányrepülő. Mert a tapolcai tavasbarlang nem akármilyen tavasbarlang. Diákkoromban több mint száz kilométert kerékpároztam, hogy a kocsmaudvarról némi fizetségért aláereszkedve megláthassam egyedülálló élővilágát: a vak halacskákat. Azóta, úgy hallom, valami malheur történt: a vak halacskák kipusztultak, a barlangot bezárták. Most a filmforgatás jóvoltából viszontláthattam a barlangot.

De Bujtor István és rendőrcsapata csak kincset talált a barlangban. Halacskákat már nem.

A film ezért egy kissé kielégítetlenül hagyott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6965