KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A szolovkiak hatalma

A megszokott rabság

Reményi József Tamás

Létezik a magyar mozikban látható „filmtermés” és létezik egy párhuzamos filmművészeL A Filmvilágnak nincs mozihálózata. Képzeletbeli vetítőnk azért nekünk is lehet, ahol – időnként – „műsorra tűzünk” egyet-egyet a magyarországi moziműsorból kimaradt filmek közül.

 

LÁTTAM Makszim Gorkijt a lágerben. Vendégként. Ismerős képsorok voltak: vöröskeresztes nercbundák forgolódtak így a német munkatáborok barakkjai között, Goebbels propaganda-híradóiban. Gorkij azonban nyilvánvalóan nagyobb adu még a Vöröskeresztnél is, hiszen a húszas évek végén ő nemcsak Európa élő klasszikusa, hanem a valahai Szása Peskov is, az elnyomott, nélkülöző tömegek mitikus jelképe. Ha ez a Gorkij felemelőnek találta a GULAG „emberformáló” viszonyait, maradhatott-e kétség az iránt, hogy nem a borzalmak földjén, hanem a szigorú humánum utópikus laboratóriumában járunk? Sőt: ha a büntetés igazságos rendben folyt, fölmerülhetett-e, hogy a kísérlet alanyai igazságtalanul, jogtalanul kerültek ide? Hogy ártatlanok volnának? Makszim Gorkij, egy 1928-as híradófilm díszvendégeként fönn északon, a szolovki fegyenctáborban járt, az egykor gyönyörű kolostorszigeten, ahol az orosz múlt és jelen oly komor fenséggel vehette körül a látogatót, prostituáltak és apácák, tolvajok és tudósok társadalmával. A kiváló irodalmár, Dmitrij Lihacsov például épp ebben az évben került ide, 22 évesen, s itt gyűjtötte-írta első tudományos munkájának anyagát – a csavargók nyelvhasználatáról. Mi több, a tanulmány meg is jelent Szolovkiban: a tábor saját újságja közölte... Az újság, amolyan Potemkin-lap, a Gorkij-képviselte külvilágnak készült. Idillikus átnevelő munka a szovjet büntetésvégrehajtás olvasztótégelyében – így szóltak valahogy az egykori képaláírások, s mi milyen gyermekien derültünk Pogogyin Arisztokráták-ján („A csirkét megfőzik, a csirkét megeszik, a csirke ezt-nem-sze-re-ti....”)

Szolzsenyicin Arhipelag Gulagjának mindjárt az előszavában megvető ítélet olvasható Gorkijról, mint A fehér-tengeri csatorna (Belomorkanal) című szégyenletes riportkötet egyik szerzőjéről. Szolzsenyicin végletesen elfogult? Ennél méltányosabbnak kellene lennünk a lenini bolsevizmussal hadakozó, s Sztálinnal kivédő egyezségekre vállalkozó íróval? Igen, törekedni kell erre a méltányosságra. De amióta a Szolovki-szigeten láttam Gorkijt a hivatal bohócaként, láttam az egykori egyszerű ember fontoskodássá silányult gesztusait, pontosan megértettem, mit jelent az, ha az írástudókat „partnernek tekintik”. Abban a rezsimben, amelyik ma megnyomorítja őket, és a következőben is, amelyik a mait elsöpri majd. A tekintélyükkel kijárt engedmények, az alkalmi renitenskedések s a kegydíjas kívülállás önáltató pózai közül mindegyik az embertelenséget konzerválja.

Egy pedáns kimutatás szerint a kis kolostor-állam börtönében öt évszázad alatt összesen 316 embert tartottak fogva: 1929. október 28-án egyetlen éjszaka körülbelül 300 embert végeztek ki ugyanitt. Nem csoda, ha az elítéltek ideológiai fejlődését szolgáló olvasmányok közül a spanyol inkvizíció szörnyűlködő leírása volt a legnépszerűbb – mint a komolytalan kegyetlenségek leltára. Mint paródia. Ám Szolovki, amely még 1923-ban, a polgárháborús megtorlások egyik szervezett telepeként jött létre, mégsem a szörnyűségeivel vált különösen hírhedtté. Hanem azzal, hogy prototípusa és tizenhat éven át dicsőséges példája volt a tömegek által jóváhagyott tömeggyilkosságnak. Szolovki éppúgy élüzem, akár a petrográdi hajógyár vagy egy donyecki bánya, hisz itt is az új világ épült, itt is bármi áron, ami a kor közérzete szerint elfogadható mérce volt. Marina Goldovszkaja dokumentumfilmje azzal kavart vihart Szovjetunió-szerte, hogy erről a szégyenről merészelt beszélni. Nem maguk a feltárt adatok adják a film erejét – bármilyen akkurátus feltáró munka van benne, bármilyen dermesztően szépek a helyszíni felvételek s bármilyen nagy kincs is az egykorú híradófelvételek anyaga –, hanem a szégyen kibeszélése. S ahogy nézzük – hallgatjuk sorra a túlélők visszaemlékezéseit, ismerősnek tűnnek az arcok. Mintha Sára Sándor vagy a Gulyás-testvérek öregembereit látnánk viszont a vásznon. Magadantól Újvidékig ér az a történet, amely egész nemzedékeket falt fel, bölcsőtől a pusztulásig, és nem tudom, vajon az a társadalom, amelyik ennyire mélyről jön, az élet természetes részének érezve az erőszakot, a megaláztatást és reménytelenséget, képes-e ezek hiánya felől elgondolni a világot. Hiszen csak arról van tapasztalata, amit ki kellene iktatnia a gondolkodásából. A peresztrojka szócsatái alatt végtelenül sivár és apatikus a táj, melynek képe ott tükröződik a szolovki visszaemlékezők tekintetében is. „Elvesztettük a szabadság mércéjét – írja Szolzsenyicin . – Nem volt mivel megállapítanunk, hol kezdődik és hol végződik a szabadság.”

Szolovkin 1939-ben hirdettek szabadságot: a tábort felszámolták, s indulók hangja mellett, ünnepélyesen mindenkit hajóra raktak. A munkaképesek rövidesen valamely másik munkatáborban tűntek el. Az öregeket és betegeket pedig a tengerbe szórták.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4321