Bécsi vér

Radosch felügyelő lábfürdője

Bikácsy Gergely

Korpulens nyomozók, kedélyes bűnösök, zeneértők még a gyilkos urak is. Szolíd, kézműves bűnfilmek Bécsből.

Pfisterer ott ül egy nagy kávéház asztalánál. Ír. Pfisterer mindent tud a középkorról és a kultúrtörténetről. De mégsem Szentkuthy Miklóssal találkoztunk egy bécsi kávéházban: ez a mozi-Pfisterer egy pofa sörért a gyilkos nyomára vezet. Nem akárhogy persze, úgy, ahogy jobb bécsi kávéházban illik: reneszánsz kultúrtörténeti kiselőadást tart, s ennek nyomán gyúl fény az elmékben.

Pfisterer személyében a Bécsi vér címen futott osztrák bűnügyi filmhét talán legérdekesebb figurájával ismerkedhettünk meg. A többiek sajnos nem bizonyultak hasonlóan érdekesnek. „Az ismert korpulens nyomozó” - írja a műsorfüzet osztrák bevezetője, mintegy védjegyét határozván meg a bécsi detektív-típusnak, s vele a „bécsi kriminek”. Hm. A bűnfilm világtörténetének legnagyobb rendező-színésze, Orson Welles valóban játszott „korpulens nyomozókat”, sőt igen korpulens gyilkosokat is. Csakhogy Welles még a mozgóképnek is mestere volt. Nehéz műfaj a bűnügyi. Truffaut gunyorosan karikírozza Hitchcock-könyvének előszavában a filmellenes és szellemtelen bűnfilmek gyakori megoldását, ahol is a forgatókönyv izgatottan szövi a nyomozás szövetét, valahogy így: „Ekkor Balachov, megértvén, hogy Carradine becsapta, elindul megkeresni Bensont, hogy javasolja neki a kapcsolat felvételét Tolmatscheffel...” Sok tárgyalás, tervezgetés és intrika szépen rátelepülve a képek nyakára. A módszer suta diadala: az osztrák bűnfilmben más nevekkel láttuk-hallottuk viszont ugyanezt: „Kellermann, megértvén, hogy Müller becsapta, elindul Bierhoffhoz, hogy javasolja a kapcsolat felvételét Winklerrel”.

Mégsem mindig unatkoztam: felderített, hogy Bécsben zeneértők még a gyilkos urak is.

Az Arlberg-expresszt, gyerekkorom ritka nyugati filmjét épp negyvenöt éve láttam először. Bámultuk akkor az Alpokon átrobogó elgáns vonatot, izgultunk a történet minden naivságán. Azt a finomságot csak most becsülöm, hogy főhőse zenész. Menekülnie kell: gyilkos vagy áldozat? A filmhét két további opuszában is bárzongorista (de képzett művész) a gyilkos, a harmadikban azután igazi billentyű-virtuóz. Ha osztrák a gyilkos, akkor az minimum zongoraművész, s ha mégsem, akkor kiugrott katonatiszt. Zenész és gyilkos: baljós szinonímává ötvöződött a két mesterség. Egy további opuszban hegedűn játszik (persze Brahmsot) valamely gyanústekintetű nyugalmazott katonatiszt – figyelni kezdünk: „szintén zenész?” (Érthető, ha a balettintézeti bűntény nyomozásakor ügyet sem vetünk az iskola ellenszenvesen fontoskodó, és minden rosszra kész direktorára: ő csak hivatalnok ugyanis, és nem művészlélek.)

Ízléstelenség csak az egyik filmben tobzódott: ez ugyanis kilépett a műfaj jó keretei közül, és a bűnügyi rendőrök munkáját próbálta ábrázolni egy sorozatgyilkosság kapcsán – „belülről”. A bécsi bűnfilm javarészére inkább a szolid és kézműves ízlés jellemző. A nagyvilágot a színfalak mögé száműzi, s szemhatára vállaltan szűk (hasonlóan a Simenon jegyezte regényekhez.) Ide nem férkőzhet be kívülről szenzáció, hibátlanul illusztrálta ezt a Radosch felügyelőt felléptető opusz (Férfi az árnyékban – Arthur Maria Rabenalt munkája). Megölnek egy Capell nevű divattervezőnőt. Gagarin repülése, az algíri ezredesek puccsa, kubai Disznó-öböl: hatalmas újságcímek kopirozódnak a vászonra: 1961 áprilisának néhány napja alatt a mi Capell-gyilkosságunk hátterében roppant hatású politikai események zajlanak, de ezek csupán a hátteret festhetik: a bűnügy belső érdekessége és feszültsége mögé kell szorulnia minden másnak, a nagybetűs világtörténelemnek is... A korpulens Radosch felügyelő és Düsseldorfból jött kollégája összebarátkozik, és a fent említett világtörténelmi eseményekre egy szót se vesztegetnek, a testes osztráknak például fontosabb egy pihentető lábfürdő. Őrzik a bűnügyi műfaj tisztaságát, s nagyon helyesen teszik.

A bécsi bűn kávéházban fogamzik meg.

Két visszatérő név: Kehlmann, a forgatókönyvíró-rendező és Helmut Qualtinger, a pocakos színész. Ő játssza a súlyosan májbeteg Pokorny felügyelőt, és ő játssza a lábfürdőt vevő Radosch felügyelőt. Ők ketten (nem is tudom: Kehlmann és Qualtinger? vagy a fiktív Pokorny és Radosch?) tipikus bécsi bűnügyet tudnak kreálni bármelyik napihírből.

Kaland Bécsben. – Szilveszter éjjelén egy taxisofőr amerikai úr hulláját találja kocsijában, repülőjeggyel, pénzzel. A hullát eltünteti, annak papírjaival és pénzével kezd élni: az Arany Oroszlánhoz szállodában máris egy szép és persze ismeretlen nő várja, most szökne zongoraművész férjétől. Mindez üdvösen emlékeztet bármelyik William Irish-novellára: szép, ízlésesen konzervatív munka, hagyományízű díszletekkel, a londoni fekete taxik bécsi másával. Klasszikus remeklések erős hatása sejlik; A harmadik embert is többször láthatta a rendező (Emil Edwin Reibert), és helyesen látta, jól leste el a hangulatot. Éjszakai üldözés a repülőtéren, ez a helyszín talán a Casablancát idézi: nem árt a finom utalás, mert a film magában soványka, de ízléses színészi játék teszi értékesebbé; a pincér, Herr Ober elegánsabb, mint a fődetektívek, a házmesterek persze részegesek és szimatolnak is, de mégsem igazán alattomosak, és valahogy ezek az emberek, a kijelölt gyilkos kivételével, a légynek sem tudnak ártani: mintha nem vérre játszanának, pedig az igazi, nagyszabású bűnfilmben minden szereplő, még tán a néző is velejéig gonosz és gyilkolásra kész...

A filmhét legbecsvágyóbb darabja némi figyelmet érdemel. Az Utolsó Ítélet mestere természetesen regényből készült. Perutz regénye bizonyára kulturált írás: borgesi, de Musil világát is elénk gomolyító hangulatokat kölcsönöz a forgatókönyvnek. Századelő, elegáns villa, baljós és rejtélyes eseményekkel. Egy festő, majd színész hal meg iszonyú kínok között. Méreg, de miért, honnan, hogyan? Jóbarátok, a legtöbb egykori katonatiszt, kezdik kutatni az esetet. „Az Utolsó Ítélet mestere...” – jutnak el az egyik áldozat utolsó szavaihoz (Der jüngste Tag – érdekesen hangzik németül a bibliai kifejezés, szómagyarázók figyelmébe.) Egy óriás olasz állhat a titok mélyén, akiről csakhamar kiderül: bár sem nem óriás, sem nem olasz, valóban ő a rejtély kulcsa, Dr. Albachari, a „gyanús balkáni” antikvárius. Először a tébolydában találkozunk vele: szerencsétlen, idezárt fiát látogatja meg. Ama nagy fóliáns lapozgatása közben őrült meg, amelyben egy Chigi nevű firenzei festő egy korareneszánsz csodasarlatán kotyvalékait ismerteti. A film kulturált unalmát ekkor sűrűsödő dramaturgiai célzatú vonaglások élénkítenék: a fiún új dühöngő-roham tör ki, aztán egymásután az őrület még két szereplő nyakába ugrik – hosszan és színészi jutalomjátékul őrülnek meg. „Látom a színét, drométa-vörös! Drométa-vörös a színe!...” – hörgi egyikük haláltusájában. Fogalmam sincs, milyen a drométa-vörös, talán csak a regény leleménye e képzelt szín, de akárhogy is: a János jelenéseit túlhabzó három egymásutáni őrült szcéna kicsit sok. Még feleslegesebb azonban a hosszú és pedáns összefoglaló magyarázat a film végén. Borgestől Pfistereren át egy Agatha Christie mindent magyarázó pedáns zárófejezetéig ereszkedtünk, kicsit iskolás módon. Ez a film (Michael Kehlmann munkája) leginkább gondosan előállított tévéjátékra emlékeztet, s talán mert az is bizony, tévéjáték, a múzsák szerény nevelt fia.

Kaland Bécsben, Lövés az ablakon át, Férfi az árnyékban – bizony meglehetősen fantáziátlan címek, ezeknél még a Hamis Izabella vagy a Fotó Háber is jobb. Azért tolakszik ide a párhuzam, mert a nem túl izgalmas osztrák szemle idején már a moziban is elémtolakodott. S aki nem hessenti el könnyedén, búsan vallhatja be: a magyar bűnfilmnek még ilyen álmosító hetét sem lehetne megrendezni: negyven év alatt szinte semmi érdemleges nem született, mai szemmel például a kevés tűrhetőnek hitt dolgozat listavezetője, a Fotó Háber is idétlen ostobaság.

*

Milyen volt hát a filmheti Bécs? „Servus... servus...” Kávéházak. De főleg esős, sötét utcadíszletek... Carol Reed kultikus Harmadik emberére bizonnyal hiába hivatkozik (egyébként joggal) a műsorfüzet: iskolásan becsvágyó párhuzam ez, hiszen csak annyi a közös bennük, hogy a „harmadik ember” – Orson Welles – is Bécsben rejtőzködik, s hogy az is fekete-fehér film, díszletre és hagyományos, erős ácsolatra épül. Csakhogy ott a Práter óriáskereke nem csupán pittoreszk helyszínül szolgál, hanem fontos és súlyos dramaturgiai szerepet kap. Sorozatunk több darabjában ismerős helyként köszönt ránk a Westbahnhof mint a város emblémája: a rendezők szinte ezzel igazolták, hogy ez valódi, hitelesített „bécsi film”.

Napihíreket említettem, s a filmhét nemes érdektelenségén tűnődve felrémlett a néhány év előtti darabolós bűnügy. Ekkor egy bécsi filmproducert daraboltak szét, jó barátja, egy magyar eredetű színész vezérletével. Pesten gyilkolták le, az ismert Joyce-kutató egyetemi tanár lakásának szomszédságában sikoltott a csontfűrész. Magyar eszme volt, de egy démoni jugoszláv nő szolgált csalétekül. Vagy úgy, hát ilyesmi is kell a bűnhöz? Hiába: a Westbahnof ismétlődő képe önmagában nem elég... a korpulens felügyelők sem... kell az egykori monarchia többi, lazább életritmusú, gyanúsabb, izgulékony népsége.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 41-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3721

Cikk értékelése:

szavazat: 1212 átlag: 5.56