Horror

Zombi genezis

A mi húsunk

Varró Attila

A zombik elrettentő hatása nem különleges fizikai képességekből fakad, nem emberfeletti rémek, hanem az entrópia szörnyei.

Nincs a zombihoz fogható szörny a horrorfilm történetében. Autentikus mozgókép-monstrum, olvasott társaival ellentétben csupán kezdetleges előképei találhatók meg a rémirodalomban (mint a harmadik kívánság eredményeképp életre kelt fiú az 1902-es Majom-mancs történetben). Filmpremierje, a Fehér zombi (1932) mindössze a címszereplő legnépszerűbb előfordulási helyét, valamint magát az elnevezést köszönheti az alapműként szolgáló misztikus útikönyvnek, William Seabrook 1929-es Magic Island-jának, amelyben a szerző részletesen leírja a karibi szigetvilágban népszerű vudu-mágia hiedelemvilágát, különös tekintettel az éjféli szertartások során életre keltett halottakra. A zombi kezdettől látványrém, külsején kívül nem támaszkodhat más adottságra. Elrettentő hatása nem különleges fizikai képességekből fakad: lassú, esetlen, sebezhető figura szemben a farkasemberek, frankenstein-szörnyek übermonstrumaival. Míg az arisztokratikus vámpír karizmatikus parancsolója az éjszaka gyermekeinek, a járkáló halott a szolgák között is csak szolga, hipnotikus erejű tekintet híján nem ájulnak karjába önként a szűzek és fiatalurak. A zombi maga a megtestesült sokk-effektus, miként ezt a Val Lewton-műhely gyönyörű opuszának, a Zombit gondoztam-nak (1943) emblematikus jelenete is bizonyítja, amelyben a hősnő egy cukornád-ültetvényen láthatatlan ellenség elől menekülve találja magát váratlanul szembe a gonosz vudumágus egyik kidülledt szemű rabszolgájával. Míg egy farkasember vagy vámpír a folytonos feszültséggel fárasztja ki áldozatát, nézőjét egyaránt, a zombi borzasztó külsejével megriaszt, majd csupán arra képes, hogy ezt a hatást újra és újra megismételje. Ennek köszönheti másik sajátosságát: ritkán jár egyedül, sok kell belőle, hogy benépesítsen minden nyílászárót, folyosókanyart, mígnem a szüntelenül ismétlődő rettenet végül sarokba szorítja a menekülőt.

A sírjából feltámadt élőhalott a leginkább dehumanizált szörnyeteg, híján ösztönnek, vágynak, akaratnak, mégis mind közül a leginkább szánalomra méltó. Első korszakában elesett, kiszolgáltatott rabszolgaként jelenik meg, karibi ültetvényeken (Fehér zombi) vagy cornwalli rézbányák mélyén (Zombik járványa) robotol, lövészárkokban szolgál (Zombik lázadása), netán rég elfeledett kincseket őriz Fekete-Afrikában (Mora Tau zombijai). Ő a harmadik világ kiszolgáltatott plebsze, felül a fehér civilizáció kérlelhetetlen szuperfogyasztóival – kívül rekedve az édes életen, miként a Romero-trilógia középső darabjában a bevásárlóközpont külső üvegablakaihoz tapadt éhező élőhalottak (Holtak hajnala). Vudumesterei rendre fehér urak a törzsi jelekkel tarkított maszkok alatt: egyfelől könyörtelen kapitalisták, mint a Fehér zombi Lugosi által megformált ültetvényese, Master Legendre, vagy a Zombik járványának pökhendi lordja – másfelől megszállott tudósfigurák, akik a haláltáborok mengeléinek mozgóképmásaként végzik faj-jobbító emberkísérleteiket (A zombik királya náci tudósától a Vudu vérfürdő orvosáig, aki a rák ellenszerének megtalálása érdekében fecskendez kígyómérgeket az őslakosság tagjaiba).

A hőskor élőhalott-proletáriátusából a Romero-trilógia paradigmaváltását követő járványmetaforákig átvezető szűk évtizednyi korszak a zombi-filmtörténet legizgalmasabb és legellentmondásosabb periódusa, amely során a figura mind morfológiai, mind reprezentációs tekintetben alapvető módosulásokon ment át. Az első fordulatot az ötvenes évek inváziós sci-fijének (köztük az akár zombifilmnek is tekinthető Testrablók inváziójával) filléres átiratai jelentették, élen a minden idők legrosszabb filmjének kikiáltott 9-es terv a világűrből című Ed Wood opusszal. Wood trash-klasszikusa esetében a zombifilm máig példátlan önreflektív jelleget ölt, ahol az űrből támadó idegenek a televízió metaforájaként támasztják fel a hajdani celluloid-rémsztárokat, elsőként mindjárt azzal a Lugosival, aki húsz éve még maga rángatta madzagon a holtakat. Wood nemcsak a vén Béla végnapjait némiképp megkönnyítő tévés revival katalizátoraként járult hozzá ehhez a filmes vuduszertartáshoz, de magában a 9-es tervben is, ahol az időközben elhunyt Lugosit a nyitójelenet kivételével egy esetlen dublőrrel helyettesítette be. Ezt az önreflexiót folytatja két évvel később Edward Cahn fércműves Láthatatlan támadók című szennyfilmjében, ezúttal azonban egy másik elaggott vámpírikon, John Carradine tudósfigurája (egyenesen az 1943-as Zombik bosszújából) válik a kozmoszból támadó UFÓk feltámasztó sugarainak első célpontjává. Fél évszázaddal később a friss Holtak hajnala groteszk epizódot szentel a média-zombik csodaszép gondolatának, amelyben az ostromlott túlélők szórakozásképp letűnt médiasztárok (Jay Leno, Roseanna) élőhalott hasonmásaira vadásznak távcsöves puskával a tetőről.

Az Élőhalottak éjszakájának tulajdonított modern zombi félúton vegetál a klasszikus gülüszemű elődök és a leginkább hiperaktív emberhús-junkynak tűnő posztmodern példányok között (28 nap, Kaptár): látványosan málló, katatón alakja azonban nem kizárólag az 1968-as remekmű érdeme – előképei a 60-as évek elejéről származnak, amelyekből Romero úgy épített monstrumot magának, akár annak idején Dr. Frankenstein villámfényes műtőasztalán. A hamuszürke, holtsápadt arcokban sötétlő szemgödrök Hark Harvey no-budget trash-költeménye, a Halottak karneválja (1962) holt lelkeit idézik, míg a rothadás különböző stádiumait tükröző, deformált testek egy Hammer-klasszikus, a John Gilling által rendezett Zombik járványa (1966) delíriumos álomjelenetében bukkantak fel. A legfontosabb ismertetőjegyet jelentő tétova, dezorientált mozgás, valamint az emberélet iránt tanúsított féktelen éhség alapmotívuma egyaránt az átmeneti korszak első számú zombifilmje, Az utolsó ember a Földön (1964) újításai közé tartozik. Az olasz Ubaldo Ragona és az amerikai Sidney Salkow közös munkájával készült poszt-apokaliptikus horror főhőse globális járványtól szörnyeteggé vált embertársai közt próbálja utolsó túlélőként megtalálni az ellenszert, amely visszafordíthatja a kórt: erődítménnyé átépített otthona menedékében éjjelente elszánt kísérleteket folytat, nappal pedig az utcákat járja karóval és fokhagymával felfegyverkezve. A film alapjául szolgáló zseniális sci-fi regény – Richard Matheson (Hihetetlenül zsugorodó ember; Hetedik érzék; Párbaj) első munkája, az 1956-os Legenda lettem – szörnyei ugyanis vámpírok, pontosabban egy ismeretlen baktériumtól fényérzékennyé és vérszomjassá vált élőhalottak, akik a végzetes kórtól allergiásak a fokhagymasavra, pillanatok alatt elvéreznek a karóval ütött sebektől, pszichológiai mellékhatásként pedig irtóznak a tükröktől és a kereszttől (utóbbitól csak a keresztények, zsidó vámpíroknál viszont működik a tóra). Matheson elsőként helyez tudományos alapokra egy misztikus horrorhőst és teremt a klasszikus vámpír-figura köré modern járvány-kontextust – nem csoda, hogy az olasz verzió rendhagyó nosferatui láttán utólag visszavonta nevét a produkciótól. Ragona (főként józan anyagi megfontolásból) merészen szakított a vámpírmítoszhoz tartozó külsőségekkel és egyszerűen hétköznapi ruhákban csoszogó, rosszul sminkelt statiszták tömegével helyettesítette a démoni vérszívókat. Az utolsó ember a Földön élőhalottai egyszerre testesítik meg a tömegesen támadó arctalan iszonyatot és a zombitermészet védtelen ártatlanságát – a főhőst játszó Vincent Price jobbára közönyösen, néhol alig titkolt élvezettel irtja őket évekig tartó küzdelme során, mígnem a baktériummal szemben részleges immunitást nyert túlélőkből szerveződött új hibridfaj végrehajtói leszámolnak vele egy kihalt templom lépcsősorán (hasonló krisztusi végzet éri az 1971-es hollywoodi változat, az Omega ember Charlton Heston által alakított címszereplőjét, az ellenség azonban ekkorra természetfeletti mivoltától végképp megfosztott albínó-szekta). Ezek a zombik már az entrópia szörnyei, központi akarat helyett természeti automatizmusok mozgatják őket, pusztulásukhoz pedig nem szükséges sem különleges tudás, sem földöntúli hatalom. „Csak lőjék fejbe őket!” – visszhangzik át a Romero-trilógián, majd megannyi folytatásán és remake-jén a szimpla nyerőképlet: míg a vámpírhoz, vérfarkashoz még vadász kell (Van Helsing), addig a zombihoz elég egy töltött lőfegyver.

Ragona és Salkow élőhalott-opusza megteremtette az önmagát elfogyasztó társadalom tökéletes filmszimbólumát, amely a következő évtizedben Cronenberg parazita-filmjeivel és a Romero-trilógia középső darabjával teljesedik ki: az 1979-es Holtak hajnala (majd az idei remake) fő helyszínét jelentő bevásárlóközpont a korlátlan fogyasztás álomvilágát jelenti a hősök számára, amely lassacskán rémálomba fordul – egyszerre tejjel-mézzel folyó menedék a külvilág könyörtelen realitása elől és csapda, ahonnan többnyire csak életünk árán menekülhetünk el.

Az utolsó ember a Földön (megelőzve Romero klasszikusát) szikár, szinte dokumentarista hangvételű prófécia, hűvösszürke képi világával akár Antonioni zombifilmje is lehetne a tökéletes magányról és elidegenedésről egy darabjaira hulló, közönyös világban. Élőhalottai többé nem az alvilág küldöttei, és nem is a harmadik világ távoli őslakói: saját zöldövezeti apokalipszisünk közeljövőjére ismerhetünk rá fénytelen szemükben. Fogadjuk el őket, mert bizony mondom néktek, ők a mi húsunk és a mi vérünk.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2004/07 42-44. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1966

Cikk értékelése:

szavazat: 1337 átlag: 5.57