KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Net/Papír/Olló

A Pentagon titkai

Az elnöknő emberei

Pápai Zsolt

Titok kontra nyilvánosság. Spielberg a sajtószabadságról.

 

A vietnami háború 1964-ben kezdődő kiterjesztésében főszerepű Robert McNamara hadügyminiszter legkésőbb 1967-re már nem hitt a folytatásban, és – talán a józan ész parancsára, talán bűntudatától hajtva – politikai elemzések megrendelésével, dokumentumok gyűjtésével próbálta ráébreszteni a döntéshozókat a harcok értelmetlenségére. Az 1969 januárjára megszületett, és az amerikaiak indokínai jelenlétét 1945-ig visszamenően vizsgáló, 7000 oldalas Pentagon-iratok (Pentagon Papers) titkok sorát fedte fel a vietnami kalandorpolitikáról. Az anyagot nyilvánvalóan nem kívánták mutogatni, egyik szerzője, Daniel Ellsberg révén azonban több vaskos dosszié kikerült a Pentagon páncélszekrényéből, és 1971-ben előbb a The New York Times, majd meghátrálása után a The Washington Post hozzálátott a szövegek közlésének. A ‘69-ben Johnson elnököt váltó Nixon kezdetben örült a botránynak, hiszen az lejáratta a demokratákat, azonban pálfordult, amikor ráeszmélt, hogy az események precedenst szolgáltatnak jövőbeli titkos kormányzati anyagok sajtó általi publikálásához, valamint veszélyeztetik a nemzetbiztonságot. Nixon ezért igyekezett elejét venni a további közléseknek, és átmenetileg célt is ért: soha korábban nem volt rá példa az USA történetében, hogy a kormányzat előzetesen letiltatott egy sajtópublikációt. A Pentagon-iratok ügye azonban ezzel nem ért véget, és az immáron a demokrácia alapjait érintő vitában végül a Legfelsőbb Bíróság döntött.

Steven Spielberg dokudrámája a korszak egyik legnagyobb – illetve Watergate-ig feltétlenül a legnagyobb – belpolitikai skandalumáról szól, és leforgatásának apropóját az adta, hogy 2010-ben nyilvánosságra hozták a teljes dokumentum-monstrumot. A rendező tetemre hívja a történet egykori fő- és mellékszereplőit, mások mellett Ellsberget és McNamarát, továbbá a The New York Times és a Post témafelelőseit is. A legnagyobb játékteret Ben Bradlee-nek (Tom Hanks), a Post főszerkesztőjének, és Katharine Graham (Meryl Streep) tulajdonosasszonynak biztosítja, akik kiemelik újságjukat a celebek házassági híreinek közlésére szakosodott lapok posványából, és felkészítik arra, hogy a demokrácia zászlóshajója legyen. Spielberg kivált Graham ábrázolásakor jár el gondosan, és úgy farag belőle ideáltipikus amerikai héroszt, hogy közben az esendőségét is megmutatja. Az eleinte megfáradtnak tűnő, üzleti és magánéleti problémáktól szorongatott elnöknőt az amerikai sajtószabadság ügyének harcosává avatja, akinek alakjára a zárlatban már emberek tömegei szegezik áhítattal a tekintetüket.

Héroszteremtésben Spielberg nagyon képzett, ez a téma tehát kézre állt neki. Egyúttal szép kihívásokat is tartogatott, hiszen a szereplők motivációi sokirányúak és képlékenyek, másrészt megvolt a kockázata, hogy a történetet mindenki ismeri, akit akár csak icipicit érdekel a XX. század politikatörténete, viszont akit ez nem érdekel, azt talán a film sem fogja. Ráadásul négy évtizede már készült egy hasonló regiszteren megszólaló film, Pakulától Az elnök emberei, minden politikai thriller ősforrása, amellyel szinte lehetetlen felvenni a versenyt.

Spielberg munkája sem állja ki vele az összehasonlítás próbáját. Nem az a gond, hogy a film sok ponton követi Pakuláét, inkább azok a megoldásai zavaróak, melyekkel eloldódik tőle. Miliőteremtésben hasonlít hozzá, formaleleményeiben különbözik: az még hagyján, hogy a rendező gyakran diszfunkcionális steadicam-futamokkal „korszerűsíti” a látványt, a sok alsó és felső kameraállás viszont kifejezetten rosszul áll a jeleneteknek, a dokumentarista jelleget sértik ugyanis.

A történetvezetés hasonlóképpen ellentmondásos. Spielberg briliánsan vág rendet a motivációk dzsungelében és teszi érthetővé a cselekmény vargabetűit, másrészt viszont túlságosan is sterillé alakítja a sztorit, így éppen az a dramaturgiai nyersesség és szögletesség vész el a filmből, ami Az elnök embereit mesterművé tette. A Pentagon titkai precízen összerakott mozi, olajozott dramaturgiai gépezettel, ragyogó színészi jelenlétekkel, szépen antikolt – sötétzöldben tartott – kompozíciókkal, viszont a teljes oeuvre egyik legkiszámíthatóbb tétele, kevés meglepő műfogás van benne. Minden ízében pontosan olyan, amilyennek a sajtószabadságért vívott harcról szóló amerikai hőseposzt elképzeljük.

 

A Pentagon titkai (The Post) – amerikai, 2017. Rendezte: Steven Spielberg. Írta: Liz Hannah, Josh Singer. Kép: Janusz Kaminski. Zene: John Williams. Szereplők: Mery Streep (Kay Graham), Tom Hanks (Ben Bradley), Sarah Paulson (Tony), Bob Odenkirk (Ben), Bruce Greenwood (Robert McNamara). Gyártó: Amblin / Dreamworks. Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált. 116 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/03 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13583