KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Az

Megmutatni Azt

Sepsi László

Az új filmadaptáció nem követi a regény időbontásos szerkezetét.

 

Stephen King 1986-os regénye, az életmű első másfél évtizedének magnum opusa, egyszerre műfaji enciklopédia és magánkatalógus. Az Azban King nemcsak leltárba vette mindazokat a konfliktusokat és félelmeket, melyek (szerinte) a horror műfaját működtetik, és belesűrítette egy rögzített alak nélküli, démoni monstrumba, de eközben mintegy listaszerűen gyűjtötte egybe az életművét meghatározó mániákat és fixációkat. A gyerekkori traumák továbbélése, az elátkozott hely, mint jellegzetesen amerikai élettér (lásd még a Ragyogás szállóját vagy az Állattemetőt), a középnyugati kisváros korrumpált közössége teli bullykkal, számkivetettekkel, meggyötört írókkal és mindemögött afféle fröccsöntött háttérként a huszadik század popkultúrája mozivászonról leugró mumusokkal, Ramonesszel és Schwinn márkájú biciklikkel egyetlen évtizedeken átívelő eposzban sűrűsödik össze – és ahogy Manovich írta az Odüsszeiáról, minden eposz történetbe bújtatott tudástár. A Setét torony nyári fiaskója a másik – és még nagyobb – King-enciklopédia kapcsán már szomorúan illusztrálta a katalógus-formából fakadó megfilmesíthetetlenség problémáját, és az Az 1990-es tévéverziója is csupán Tim Curry alakításával tudta ellensúlyozni a szöveg adaptálás közben elvesztett és kivágott rétegeit. Az idei változat talán legradikálisabb döntése, hogy a kétepizódos formát megtartva elhagyja az eredeti időbontásos szerkezetét, amivel terjesztési szempontból bizonyosan sokat nyer – hiszen nem egy félbevágott filmmonstrum két epizódja, hanem két összefüggő, de önállóan is nézhető történet kerül a vászonra –, ugyanakkor épp az eredeti katalógus-jellegétől, az emlékezés nem-lineáris logikájától fosztja meg a Vesztesek Klubjának és a rájuk vadászó rém küzdelmét. Ennél művészileg kockázatosabb, de szintén főképp piaci szempontokkal – egészen pontosan a Stranger Things nyomán új erőre kapott nosztalgiával a nyolcvanas évek iránt – igazolható választás volt a történet első idősíkjának áthelyezése az ötvenes évekből három évtizeddel későbbre. Bár ez a fajta aktualizálás harmonikusan illeszkedik a huszonhét évente feltámadó szörny ciklikus természetéhez, mégis önkéntelenül rákérdez arra, hogy mennyiben avultak el King mégiscsak egy jól körülhatárolható korszakban – Amerika az ötvenes és nyolcvanas évek közt – gyökeredző elképzelései félelemről, közösségről és gyermekkorról.

 Andy Muschietti Az-feldolgozásának egyik legmeglepőbb tulajdonsága, hogy szörnyfilmként működik a legkevésbé. A korszellemnek megfelelően brutalizált képsorok – mint Georgie letépett karja (a tévéverzió ezt még nem merte mutatni) vagy a lefolyóból a vérrel együtt előtörő nyálkás hajcsápok Beverly nagyjelenetében (ez viszont a könyvhöz képest is fokozás) – ugyan decens sokk-faktorral bírnak, ám a gyerekevő csatornabohóc alakja mintha nem bírná el a rátestált terheket. Tim Curry huszonhét évvel ezelőtti tévészerepe jó érzékkel a monstrum performativására helyezte a hangsúlyt: az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a tréfák és cirkuszi gegek pusztán elfednek valami iszonyatosat és megmutathatatlant, amit végül a finálé megpróbált filmre vinni, sikertelenül – nem véletlen, hogy King regénye is látomásszerű, mitizáló tudatfolyamba torkollik. Muschietti új filmje bravúrosan teremti meg az elátkozott kisváros atmoszféráját, melyet minden szinten áthatnak a testi és lelki erőszak formái, és ahol Az rémálomszerű támadásai és a vérvörös lufi visszatérő szimbóluma emelik át a hétköznapi gonoszság képeit egy elvontabb, általánosabb síkra. Ezt a teljes szeretetlenségben fuldokló világot ellenpontozza a hét főhős idealizált barátsága, ám onnantól, hogy szembekerülnek a rém konkrét megtestesülésével – a film készítői Az állatias jellegére (lásd a rágcsálószerű metszőfogakat) és a speciális effektusokra helyezték a hangsúlyt –, a gonoszság megragadhatatlan lebegése is szertefoszlik, átadva helyét egy sokkal klasszikusabb és kissé avítt szörnykergetésnek. Mivel az idei film még csak az első fele a teljes projektnek, korai volna még végleges ítéletet mondani az Az új változatáról, ám az már most egyértelműnek tűnik, hogy a határ kellemes, bár olykor túlságosan is kerek popcorn-horror és az annál maradandóbb filmélmény között a torokszorító lebegés és a prózai kergetőzés arányában rejlik.

 

AZ (It) – amerikai, 2017. Rendezte: Andres Muschietti. Írta: Stephen King regényéből Gary Dauberman. Kép: Chung Chung-hoon. Zene: Benjamin Wallfisch. Szereplők: Jaeden Lieberher (Bill), Finn Wolfhard (Richie), Jeremy Ray Taylor (Ben), Sophia Lillis (Beverly), Jack Dylan Grazer (Eddie), Chosen Jacobs (Mike), Bill Skarsgard (Pennywise). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 135 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13384