KönyvA magyar film egy kanadai szemévelNemeskürty István
Köteteket lehetne már megtölteni a magyar filmről írott külföldi cikkekkel, tanulmányokkal. Nemzetközi filmtörténetekben is szó esik rólunk. Könyvet azonban alig írtak külföldiek a magyar filmről. Az első önálló kiadványt, egypár íves füzetet, Georges Sadoul írta rólunk 1952-ben: Panorama du Cinéma Hongrois, Paris. Aztán, tizenkét év múlva, Claude B. Levenson figyelt fel a megújuló magyar film értékeire egy máig érvényes, figyelemreméltó gondolatsorban, szinte előbb, mint az itthoni kritika. Könyve a Premier Plan sorozat 43. köteteként látott napvilágot: Jeune Cinéma Hongrois, Lyon, 1966. Rendezőink közül Fábri Zoltánról, Jancsó Miklósról, Szabó Istvánról könyv is készült: Fábriról Alekszandr Gerskovics szovjet tudós adott ki monográfiát Moszkvában, Jancsóról Michel Estévé Párizsban, Giovanni Buttafava pedig Rómában; Szabó Istvánról Bruno de Marchi írt.
Dicséretes kezdeményezés tehát, hogy a Corvina kiadta az idén negyvenéves kanadai egyetemi előadó, kritikus és író: Graham Petrie könyvét a mai magyar filmről. A tíz-egynéhány ív terjedelmű, gazdagon és szépen illusztrált, szerencsés formájú, kézbeillő könyv hat fejezete közül egy a hatvanas évek közepe előtti filmtörténeti előzményeket vázolja; három Jancsó. Szabó, Gaál művészetét elemzi; kettő pedig a többi, ma tevékeny rendező munkásságát tekinti át. Mint látható: Kanadából nézve Jancsó. Szabó és Gaál a legjelentősebb mai magyar filmalkotók. Ök keltették a szerzőben az igényt, hogy rólunk könyvet írjon.
A három rendezői portré közül íróilag is a Jancsó-fejezet a legjobb. Mintaszerűen kiváló, alapos és értő elemzés, szellemes fogalmazás. Emellett nem elfogultan lelkendezik, mert Jancsó hibáit, modorosságait is észreveszi és bírálja. De éppen ezért oly fontos számunkra kijelentése: „Jancsó ösztönösen eredeti: kedvelje bár valaki filmjeit, vagy ne kedvelje, el kell ismernünk, hogy nincs ma a világon hozzá fogható rendező.”
Különösen figyelemre méltó, amikor Kubrick. Penn, Peckinpah filmjeivel és módszereivel veti össze Jancsó művészetét. Megállapítja, hogy a kegyetlenség oly gyakori ábrázolása Jancsónál katartikus szándékú, humanista gesztus, nem öncélú játék; nem sugalmazza azt a hamis tételt – mint például Peckinpah filmjei – mintha az öles, gyilkolás, erőszak felszabadító hatású lenne. Ugyanakkor nem tagadja, hogy modorosságai, önismétlései, formai bravúrra törekvő hosszú beállításai, a nézőt egy csínytevő mosolyával magára hagyó, mert a mese szálait szándékosan elvágó, a cselekményt homályban hagyó Jancsó őt is idegesíti, annak ellenére, hogy elismeri: minden nagy művész valamennyi művében lényegében önmagát ismétli. Az Égi bárányt például éppen ezért nem is kedveli. Tanulságos számunkra, hogy Graham Petrie milyen jól érti a filmeket, milyen könnyen tájékozódik a történelmi háttérben, mennyire világosak számára a politikai összefüggések. Különösen a Szegénylegények és a Csillagosok, katonák elemzésének olvastán tűnik ez ki. Egyedül a Sirokkóval nem tud mit kezdeni, szándékoltan zavarosnak tartja, s ezt a törekvést már a Fényes szelekben is jelenlevőnek érzi. Mintha a rendező – véli – itt mozgásokkal és szaladgálásokkal valami lényeges mondandót igyekezne elkenni, elhomályosítani.
Petrie könyvének másik hőse: Szabó István – a szerző szerint – a leginkább tekinthető az új hullám szülöttének, Truffaut és Resnais magyar tanítványának. Filmjeinek önvallomás jellege, friss lírája azonban mindig megkülönböztetik őt és megadják műveinek az egyéni színt. Szabó főtémájának az időt, mint emlékezetet tartja Petrie. Bánatot, örömet, barátságot, erőszakot és gyengédséget széles harmóniába olvaszt a múló idő. Az Apót és a Szerelmesfilmet elemzi legbővebben, a legtöbb kedvvel; a Tűzoltó utca 25-ben is sok eredeti leleményt talál és élvez. Szabó nagy formai erényeként méltatja azt a képességét, hogy – főleg a Tűzoltó utca 25-ben – nem tudni: percek, órák, vagy évek múltak-e el az egyes képsorok között.
Érdekes (milyen meghökkentő megállapításokat tud tenni egy külső szemlélő!), hogy Petrie Gaált tartja a nemzetközileg legismertebb, s a három rendező közül a legkorábban feltűnt rendezőnek. Valóban így van: Gaál 1963 kora nyarán rendezte a Sodrás bant, mely Karlovy Varyban díjat nyert, s külföldön már sokan ismerték, amikor Jancsó későbbi Szegénylegényekbe még nem került a világ szeme elé. (Az Így jöttem még a Szegénylegényeknél is jóval később.) Tanulságos, hogy Petrie sokkal jobb filmnek tartja az itthon – méltatlanul! – mellőzött, s háttérbe szorított Zöldárt, mint a kezdő rendező néhány hibáját felmutató Sodrdsbant. Rendkívül sokra tartja a Magasiskolát, mely számára a „realista elvonatkoztatás” (realistic abstraction) iskolapéldája. Tűnődésre késztető megfigyelése, hogy Gaál filmjeiben „a táj mindig túléli a film hőseit”.
És kik e három fejezetben méltatott három rendező után Petrie számára Kanadából nézve „a többiek”, persze közülük is a legjobbak, akikről még szót kíván ejteni?
Méltatja Fábri újabb filmjeit, elismerően, de mértéktartón; udvariasan jelezve, hogy az olvasó Claude B. Levenson könyvében például a Húsz óráról lelkesebb szavakat találhat; kedvvel szól Makk Szerelem című filmjéről, de a Macskajátékot nem tartja jónak; Kovács András legjobb filmjének a Bekötött szemmel tartja; Bacsó legjobb filmjeként a Kitörést üdvözli, míg a Jelenidőről azt a meghökkentő megállapítást teszi, hogy olyan, mint a Szabóné folytatása...; Rényi Tamás nálunk vitatott, Angliában igen jól fogadott Vöipyé-nek is szán egy bírálva méltató bekezdést.
A szerző számára fiatal nemzedékből Sára. Kosa, Gyöngyössy, Huszárik, Kézdi-Kovács. Sándor, Gábor, Kardos, Rózsa, Elek, Zolnay, Maár, Dárday, Mészáros Márta Grunwalsky, Dömölky, Szász, Szörény filmjeit említi és jellemzi egy-egy bekezdéssel, néha egy-két lapnyi szöveggel.
Filmjeik közös jellegzetességének tartja és üdvözli az élénk, szellemes, gyakran gunyoros társadalomábrázolást, a fontos napi kérdések őszinte felvetését és művészi szintű megmutatását; mint írja:”amíg ezt teszik, a magyar filmnek továbbra is tiszteletreméltó és elismert helye lesz a világ filmgyártásában”.
Graham Pétrie más értékrendet alakított ki magának, mint amilyent mi itthon tudomásul veszünk, ítélete bizonyára sokakat meglep. Tény azonban, hogy a magyar filmművészetről általában igen elismerően szól. Egy évi húsz mozi-nagyjátékfilmet előállító, a világ filmiparában szinte jelentéktelenül kis ország esetében ez rendkívül fontos dolog. És jelentős az is, hogy a szerző tudomásul veszi politikai körülményeinket, természetesnek tartja. hogy egy szocialista ország művészetéről ír.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 927 átlag: 5.42 |
 |
|
