Láttuk mégVégzetes vonzerőZalán Vince
A Végzetes vonzerő a Flashdance rendezőjének, Adrian Lyne-nak a harmadik filmje. (A második, a 9 és 1/2 hét még bemutatásra vár.) Adrian Lyne azok közé a rendezők közé tartozik – Hugh Hudson, Ridley Scott, Alan Parker –, akik az egy időben Hollywoodban is tevékenykedő, neves angol producer, David Puttnam segítségével, a hatvanas évek eleji kommersz angol filmek ízlésével próbálnak hollywoodi filmeket készíteni. Adrian Lyne ez alkalommal az amerikai középosztálynak szeretne jól oda-mondogatni, bemutatván két, jólszituált kiadói alkalmazott hétvégi „félrelépésében” (és ennek következményeiben) az álságos erkölcsöket. A „félrelépés”, mint hirtelen fellobbanó, őrületes szenvedély ábrázoltatik, férfi (Michael Douglas) és nő (Glenn Close) ölelik-tépik egymást, szeretkeznek a konyhakredencen, s a liftben; a műveltebb nézők kedvéért pedig (baljóslatúan) felidézik a Pillangókisasszonyt. Mire belenyugodnánk, hogy a rendező a szex-tornából csihol szenvedélyt (és nem fordítva), addigra eljönnek a „munkás hétköznapok”, vége a szenvedélynek, s majdhogynem a filmnek is, mivel a következőkben hősnőnk, mint ahogy emancipált nőhöz illik, a szenvedélyt öntudatra cseréli, s követeli születendő gyermeke jogait, a papává lett hétvégi szex-társ kötelességtudó, gondoskodó magatartását. Mire azonban tisztelni kezdenénk e hősies „szabadságharcot”, a rendező, (mint aki megúnta már ezt az egész „nyavalygást”) a Psycho fürdőszobai képsorából és Clouzot Ördöngősök fürdőkádjelenetéből kevert horrorfilm-kotyvalékban végez hősnőjével. Hol van már a szenvedély, hol van már a női, az anyai öntudat, hol a középosztálynak szánt kritika? Kés villan, vér fröcsköl, lövés dördül, s a néző (ismét) jólesően nyugtázhatja: a végzetes vonzerő és a végzetes dramaturgia között (azért) van különbség.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1355 átlag: 5.61 |
 |
|
