KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/március
• Faragó Vilmos: Esettanulmány Harcmodor
• Pünkösti Árpád: Mozi vagy anti-mozi? Dárday istván és Szalai Györgyi a Harcmodorról
• Lukácsy Sándor: Jó Tiborc a rossz XX. században Fábián Bálint találkozása Istennel
• Csalog Zsolt: Nem csak „cigány film” Koportos
• Zsugán István: „Meghalt a mozi, éljjen a video!” Római beszélgetés Michelangelo Antonionival
• N. N.: Michelangelo Antonioni filmjei
• N. N.: A fotópályázat nyertesei
• Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik Pasolini Oidipusz királya
• Matos Lajos: Mert A Sebészek Humanisták M.A.S.H.
• Hegedűs Tibor: Öregfiúk a moziarénában Glória / Szenzáció!
• Bársony Éva: Varázsige: a mozgás Gross Arnold és a film
• R. Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető
LÁTTUK MÉG
• Iszlai Zoltán: Gyorshajtás
• Schéry András: Akiket forró szenvedély hevít
• Iszlai Zoltán: Csendes amerikai Prágában
• Veress József: Szerelem első látásra
• Koltai Ágnes: Akció a fegyvertárnál
• Loránd Gábor: Harminc lány és Pythagoras
• Schéry András: Mennyire szerettük egymást
• Tardos János: Négy bandita, tíz áldozat
• Bársony Éva: Az ismeretlen katona lakkcipője
• Hegedűs Tibor: Őrült nők ketrece
• Fekete Ibolya: Gengszterek sofőrje
• Bende Monika: A tajga császárának végnapjai
• Tótisz András: Az ember nem nőhet fel mese nélkül
TELEVÍZÓ
• Fábri Anna: A bolondok kvártélya Krúdy a képernyőn
• Loránd Gábor: Kétfélidős adaptáció A sipsirica
• Feuer Mária: A bába és mecénás: operák a tévében Lendvay, Ránki, Stravinsky
TÉVÉMOZI
• Zalán Vince: A magyar ugaron
• Csala Károly: Férfias idők
• Csala Károly: Hűtlen asszonyok
TELEVÍZÓ
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ott lenni Felületes megjegyzések az amerikai televízióról
• Kristóf Attila: A szórakoztatás felelőssége Humor a tévében 3.
KÖNYV
• Fáber András: Kinek kell ma Balázs Béla?
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Michel Ciment; Giacomo Gambetti

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Magdalena nővérek

Vincze Teréz

 

Peter Mullan rendező – akit számos brit produkcióból színészként ismerhetünk, például ő volt a Nevem: Joe főszereplője – filmjének nemzetközi hírnevét két esemény alapozta meg: a 2002-es Velencei Fesztivál nagydíja, illetve a Vatikán által kinyilvánított hivatalos elítélő vélemény.

A film a ’60-as évek közepén játszódik Írországban, egy úgynevezett Magdolna menházban, amilyeneket az Irgalmas Nővérek tartottak fenn szerte a brit szigeteken. Ezekbe a – XVIII. század közepétől egészen 1996-ig létező – börtönre és munkatáborra egyaránt emlékeztető intézményekbe zárattak (gyakran életfogytig) azok a nők, akik „bűnbe estek”, s így szégyent hoztak szűkebb-tágabb környezetükre. A film négy főszereplője az alapvető bűntípusokat jeleníti meg: egyiküket unokatestvére megerőszakolta egy családi összejövetelen, ketten házasságon kívül szültek gyermeket, a negyedik pedig egyszerűen csak túl szép és kacér volt, ekképp a bűnbeesésnek különösképpen ki volt téve, vagyis „megelőzési céllal” került lakat alá, hogy mindenféle hivatalos ítélet nélkül, de az állami hatóságok hallgatólagos támogatásával rabszolgaként dolgozzon egy mosodában, a külvilágtól hermetikusan elzárva. A film valós eseményekből, visszaemlékezésekből összeállított fiktív sorsokat beszél el, emléket állítva annak a körülbelül harmincezer nőnek, akiket hasonló menházakban tartottak fogva Írországban, s akik maguk már nem beszélhetnek a borzalmakról.

A megrázó tények mindazonáltal nagy veszélyt jelentenek a filmkészítő számára, amennyiben könnyen a gonoszok és ártatlanok kontrasztjának könnyfakasztó és leegyszerűsítő felmutatása felé terelhetik. Mullannek sikerül ezt a veszélyt elkerülnie, ami egyrészt a távolságtartó hangvételnek köszönhető (szépen példázza ezt a nyitó jelenet – az egyik hősnő megerőszakolása –, melyben az ünnep ritualitását és a bűnt követő absztrakt párbeszédnélküliséget ötvözi); másrészt sajátos, keserű humorának (ami olyan jeleneteket eredményez, mint az új mosógépek felszentelése). S természetesen mindennek a központjában végig ott munkál az alapfelismerés: az elnyomó rendszer így vagy úgy mindenkit deformál: valójában a részvétlenség, és a puszta túlélés érdekében felvállalt kompromisszumok tartják életben a rendszert, elpusztítva a személyiséget, mely a veszélyt jelenthetné. Mullan vállalására nagyszerű színészi teljesítmények teszik fel a koronát, lenyűgöző női alakításokat látunk, miközben talán azt a legfájóbb átélni, hogy mindezt többnyire – legalább is a hétköznapok szintjén – nők tették nőkkel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/09 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2212