KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/március
• Faragó Vilmos: Esettanulmány Harcmodor
• Pünkösti Árpád: Mozi vagy anti-mozi? Dárday istván és Szalai Györgyi a Harcmodorról
• Lukácsy Sándor: Jó Tiborc a rossz XX. században Fábián Bálint találkozása Istennel
• Csalog Zsolt: Nem csak „cigány film” Koportos
• Zsugán István: „Meghalt a mozi, éljjen a video!” Római beszélgetés Michelangelo Antonionival
• N. N.: Michelangelo Antonioni filmjei
• N. N.: A fotópályázat nyertesei
• Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik Pasolini Oidipusz királya
• Matos Lajos: Mert A Sebészek Humanisták M.A.S.H.
• Hegedűs Tibor: Öregfiúk a moziarénában Glória / Szenzáció!
• Bársony Éva: Varázsige: a mozgás Gross Arnold és a film
• R. Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető
LÁTTUK MÉG
• Iszlai Zoltán: Gyorshajtás
• Schéry András: Akiket forró szenvedély hevít
• Iszlai Zoltán: Csendes amerikai Prágában
• Veress József: Szerelem első látásra
• Koltai Ágnes: Akció a fegyvertárnál
• Loránd Gábor: Harminc lány és Pythagoras
• Schéry András: Mennyire szerettük egymást
• Tardos János: Négy bandita, tíz áldozat
• Bársony Éva: Az ismeretlen katona lakkcipője
• Hegedűs Tibor: Őrült nők ketrece
• Fekete Ibolya: Gengszterek sofőrje
• Bende Monika: A tajga császárának végnapjai
• Tótisz András: Az ember nem nőhet fel mese nélkül
TELEVÍZÓ
• Fábri Anna: A bolondok kvártélya Krúdy a képernyőn
• Loránd Gábor: Kétfélidős adaptáció A sipsirica
• Feuer Mária: A bába és mecénás: operák a tévében Lendvay, Ránki, Stravinsky
TÉVÉMOZI
• Zalán Vince: A magyar ugaron
• Csala Károly: Férfias idők
• Csala Károly: Hűtlen asszonyok
TELEVÍZÓ
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ott lenni Felületes megjegyzések az amerikai televízióról
• Kristóf Attila: A szórakoztatás felelőssége Humor a tévében 3.
KÖNYV
• Fáber András: Kinek kell ma Balázs Béla?
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Michel Ciment; Giacomo Gambetti

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Steve McQueen: 12 év rabszolgaság

Halványuló kézjegy

Roboz Gábor

Az Éhség rendezője jócskán eltávolodott művészfilmes gyökereitől.

Az angol Steve McQueen az Éhség remekművében a testet az ellenállás egyetlen lehetséges eszközeként ábrázolta, a Shame remek művében börtönként jelenítette meg, harmadik nagyjátékfilmjéhez pedig olyan közeget választott, ahol az ellenállásnak nincs tere, és nem is igazán a test, hanem a bőrszín zárja tömlöcbe a főszereplőt. A mindig iszonyatos küzdelmet folytató férfihősökről mesélő rendező most a rabszolgatartás történelmi traumáját eleveníti fel, és azzal, hogy Solomon Northup alakját és kissé elfeledett szövegét visszahozza a köztudatba, elsősorban kultúrmissziót teljesít – mint több interjújában megjegyezte, a filmet részben azért készítette el, hogy a kötet bekerüljön a nemzeti alaptantervbe.

A videóművészként befutott rendező az Éhség után újra önmagán túlmutató történetet és szimbolikus figurát választott: a szabad emberből rabszolgává lett Solomon Northup ugyanis olyan alakja az amerikai történelemnek, aki ihletett már verset, zeneművet és tévéfilmet, sőt ünnepnapot is elneveztek róla. Ugyanakkor a 12 év rabszolgaság esetében az adaptációs hűség hagyományos kérdése kevéssé izgalmas (egy 150 éves memoár, amiből sztárokkal teletűzdelt játékfilmet forgatnak, nyilvánvaló változtatásokat igényel), az viszont már inkább érdekes, hogy McQueen markáns szemléletmódja hogyan gerjed össze az egyéni interpretációra nemigen nyitott alapszöveggel, ráadásul úgy, hogy a forgatókönyvet ezúttal társszerzőként sem jegyzi.

A rendező kommercializálódásának folyamatát szépen tükrözi, hogy mennyi időt szán az expozícióra: ezúttal talán még a Shame-nél is gyorsabban tér a tárgyra, épp csak pár pillanatot villant fel a főhős szabad színesbőrűként élvezett életéből. A cselekmény szerkesztettségéről pedig a közel húsz éve regény-, és forgatókönyvíróként, illetve producerként is aktív John Ridley (Halálkanyar) gondoskodik, aki egy ilyen típusú történettől elvárható jelenetekkel és mellékszereplőkkel visz minket végig a főhős pokoljárásán.

Míg McQueen az Éhséggel a művészfilmes közönségnek adott bizonyítékot kiforrott alkotói látásmódjáról, és a Shame-mel igazolta, hogy az igényes midcult közegéhez is képes adaptálódni, friss filmjével – amelynek költségvetése nagyobb volt, mint az előző kettőé együttvéve – újabb lépést tett a fősodor felé. Ugyan nem vág be könnyes arcokról készült szuperközeliket, és nem mondat bele a kamerába súlyos tanulságokat, sőt nem is klasszikus hősfigurát mozgat (hiszen Northup voltaképp a filmbeli történet után vált a rabszolgafelszabadítási mozgalom egyik vezéralakjává), most először szerethető a főhőse, vágóképeket is használ, és már csak egy-egy jelenet jelzi, hogy McQueen még mindig valamelyest idegen testnek számít a hollywoodi környezetben. Ezúttal ráadásul olyan fogalmak hangsúlyozásával keresi a nézők kegyét, mint a kitartás és az életösztön, és előzékeny is, mert úgy árnyalja a hatalmon lévők oldalát, hogy három sztárszínésze különböző típusokat képviseljen. A Gonosz Fehér (Fassbender), a Gonosz, De Rendes Fehér (Cumberbatch) és a Rendes Fehér (Pitt) könnyen beazonosítható figuráját használja a modellezéshez, hiába keresünk tehát olyan komplex úr–szolga viszonyt, mint a Django elszabadulban.

A gyötrelem szenvtelen krónikásaként megismert rendező a 12 év rabszolgaságban nem fejleszti tovább hűvös, már-már orvosi tekintetre alapozó, méregerős képekkel mesélő stílusát, hanem inkább nézőbarátabbá teszi. Ugyan továbbra is alig használ zenét, és a lassú tempójú cselekményhez remekül passzolnak kedvelt hosszúbeállításai (amelyekre ezúttal is akad néhány valóban megrendítő példa), McQueen most kerüli a valódi kockázatvállalást, a meglepő és az értelmezői munkára igényt tartó képsorokat. Alkotói stratégiájának módosítása talán azzal van összefüggésben, amire a főhőse eszmél rá egzisztenciális helyzete megváltozásakor: hogy új életterében a valódi énje háttérbe szorítása jelentheti a túlélés zálogát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/01 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11573