KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/március
• Faragó Vilmos: Esettanulmány Harcmodor
• Pünkösti Árpád: Mozi vagy anti-mozi? Dárday istván és Szalai Györgyi a Harcmodorról
• Lukácsy Sándor: Jó Tiborc a rossz XX. században Fábián Bálint találkozása Istennel
• Csalog Zsolt: Nem csak „cigány film” Koportos
• Zsugán István: „Meghalt a mozi, éljjen a video!” Római beszélgetés Michelangelo Antonionival
• N. N.: Michelangelo Antonioni filmjei
• N. N.: A fotópályázat nyertesei
• Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik Pasolini Oidipusz királya
• Matos Lajos: Mert A Sebészek Humanisták M.A.S.H.
• Hegedűs Tibor: Öregfiúk a moziarénában Glória / Szenzáció!
• Bársony Éva: Varázsige: a mozgás Gross Arnold és a film
• R. Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető
LÁTTUK MÉG
• Iszlai Zoltán: Gyorshajtás
• Schéry András: Akiket forró szenvedély hevít
• Iszlai Zoltán: Csendes amerikai Prágában
• Veress József: Szerelem első látásra
• Koltai Ágnes: Akció a fegyvertárnál
• Loránd Gábor: Harminc lány és Pythagoras
• Schéry András: Mennyire szerettük egymást
• Tardos János: Négy bandita, tíz áldozat
• Bársony Éva: Az ismeretlen katona lakkcipője
• Hegedűs Tibor: Őrült nők ketrece
• Fekete Ibolya: Gengszterek sofőrje
• Bende Monika: A tajga császárának végnapjai
• Tótisz András: Az ember nem nőhet fel mese nélkül
TELEVÍZÓ
• Fábri Anna: A bolondok kvártélya Krúdy a képernyőn
• Loránd Gábor: Kétfélidős adaptáció A sipsirica
• Feuer Mária: A bába és mecénás: operák a tévében Lendvay, Ránki, Stravinsky
TÉVÉMOZI
• Zalán Vince: A magyar ugaron
• Csala Károly: Férfias idők
• Csala Károly: Hűtlen asszonyok
TELEVÍZÓ
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ott lenni Felületes megjegyzések az amerikai televízióról
• Kristóf Attila: A szórakoztatás felelőssége Humor a tévében 3.
KÖNYV
• Fáber András: Kinek kell ma Balázs Béla?
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Michel Ciment; Giacomo Gambetti

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Blog

Kayfabe, avagy a pankráció és a fikció

Lábjegyzet a Pankrátorhoz

Varró Attila

A pankráció a sportvilág játékfilmje, a testet öltött Fikció. Nem hazudik – csak mesél.

Szemben a legősibb sportágak közé tartozó birkózással, a pankráció épp olyan joggal nevezhető küzdősportnak, mint az Annie Hall hiteles portréfilmnek Woody Allen művészi és magánéleti küzdelmeiről. A közönség mindkét esetben csupán átrajzolt, dramatizált képmást kap a vérvalóságról, ahol a résztvevők saját magukról mintázott szerepekben domborítanak, az események menete szigorú dramaturgiát követ és minden fordulat a nézők instant érzelmi kielégítését szolgálja. A pankráció a sportvilág játékfilmje, a testet öltött Fikció, amely a közönség ki nem mondott konszenzusával (ez az un. „kayfabe”, azaz a valóság illúziója) fordít egy hús-vér erőpróbát annak átstilizált, feldúsított lenyomatává, miként Spielberg a világháború borzalmait vagy a korai gengszterfilmek Al Capone bűntetteit. Nem hazudik – csak mesél.

Noha a profi birkózás már a 40-es évek idején felbukkant a sportdrámák műfajában (The Big Show-off, Alias the Champ, Bodyhold), egészen a testkultusz és a posztmodern közös metszetét jelentő 80-as évekig kellett várnia, hogy divatba jöjjön a filmvilágban. Legyen szó személyes dokumentumfilmekről (Beyond the Mat, I Like to Hurt People), WWF-sztárok önéletrajzi ihletésű fércmunkáiról (No Holds Barred, Sting: Moment of Truth), önfeledt komédiákról (The One and Only, Body Slam, Ha szorít a szorító) vagy akár kisrealista melodrámáról (mint az Aronofsky-Rourke páros lenyűgöző A pankrátora), az elmúlt negyed században a filmkészítés végre rátalált legtökéletesebb sportág-metaforájára, kihasználva az általa kínált pazar önreflexiós lehetőségeket. Már maga a tematika sokszínű műfaji megközelítése is a párhuzamot jelzi: míg az ökölvívók legfeljebb a gengszter-noirok és melodrámák felé tehetnek óvatos lépéseket, a bátor pankrátor otthonosan mozog maszkos szuperhéroszként (lásd a mexikói El Santo-szériát) és slasher-filmek arctalan mészárosaként (Wrestlemaniac), puhapocakos bohócként (Nacho Libre) és keményfejű drámai figuraként (Édenkert a sikátorban). A klasszikus sportágak szinte kizárólag a fizikai megmérettetések szűk kontextusában zajlanak (így a róluk szóló filmek is többnyire megragadnak a drámai közegben), ám ahány pankrátor-meccs, annyi tematika – nemzetközi háborús konfliktusoktól (lásd Hulk Hogan és az iráni Iron Sheik csatáját) a horrorfilmek eszköztárán át (Undertaker túlvilági figurájától a Necro Butcher-féle gore-mutatványokig) egészen a western klisékig (mint Jay Strongbow főnök ringben járt harci táncaival és indián halálfogásával). A legnagyobb amerikai pankrátorszövetség, a WWF sok száz fős gárdájában épp úgy találunk forgatókönyvírókat, mint zeneszerzőket vagy jelmeztervezőket, nem beszélve a szakma első számú sztárjairól, akik akár a legnépszerűbb baseball- és futballjátékosokat is lekörözik. Színtiszta Hollywood: mikrotörténetekre épül („angle”), főhősök („face”), átmeneti figurák („tweener”) és gonosztevők („heel”) népesítik be, drámai konfliktusok és fordulatok színesítik (mint a „screwjob” néven ismert nyitott befejezés). „Pont olyan, mint a filmekben” – hangzik el a Rekviem egy nehézsúlyúért bokszfilmjében a pankrációról, - „Jó fiúk a rossz fiúk ellen.”

Amennyiben a pankrátor-sztárok a filmcsillagok atlétaverziói (akik az utóbbi évtizedekben a Schwarzenegger- és Stallone-filmek epizódistáiból önálló álomgyári státuszt vívtak ki maguknak, lásd Hulk „Hollywood” Hogan vagy a Szikla példáját), maga a birkózóaréna a diegetikus filmtér – épp úgy a mesés fordulatok és csodás események helyszíne, mint a musical színpadai vagy a horrorfilm rémkastélyai. A kötelekkel, rácshálókkal, netán szögesdróttal lehatárolt küzdőtérben érvényüket vesztik a hétköznapi világ erkölcsi szabályai, a jelmezes szereplők áthágják az emberi tűrőképesség határait és életbe lép a „minden megtörténhet” mozgóképes törvénye. Nem véletlen, hogy a tömegfilm szemében a pankrátor-aréna nem csupán az amerikai álom megvalósulásának népmesei színtere (Édenkert a sikátorban, Ha szorít a szorító), de egyfajta irracionális világ, ahol a fizikai teljesítmények átlépnek a képtelen, a hihetetlen vagy akár a vegytiszta fantasztikum világába. A mexikói lucha libre-filmek maszkos főhősei klasszikus horror-szörnyekkel küzdenek meg (Santo és a vámpírnők, Santo és Kék Démon Dracula és a Farkasember ellen), Kawasaki Minoru japán pankrátorfilm-auteur műveiben emberméretűre nőtt férgek csapnak össze csápjaikkal (The Calamari Wrestler, Kabuto-o Beetle), a 80-as évek legnagyobb WWF-csillagai rendre természetfeletti ellenfelekkel kerülnek szembe alkalmi filmkirándulásaikon (lásd a „Rowdy” Roddy Piper főszereplésével készült Elpusztíthatatlanok földönkívüli beszivárgóit, Andrét a Conan a pusztítóban vagy Jesse Ventura őserdei harcát a Predatorral). Az irracionális azonban nem csupán a fantasztikus zsánerekben kerül egy szorítóba a pankrátor-motívumokkal: a vígjátékok megszokott helyzetkomikuma az abszurd végletekig fajul az arénákban (Nacho Libre), a The Great American Squirt-Off rendhagyó pornófilmjének birkózó-ringjében megütköző hölgyek pedig a női ejakuláció nehezen hihető rekordteljesítményei terén (mennyiség, gyakoriság, röptávolság) mérik össze erejüket a döntőbírák előtt.

Az arénáját vesztett pankrátor saját filmvilágának édenkertjéből kiűzött halandó, aki a showbiznisz beépített, kötelező hazugságait csupán saját élethazugságaival képes pótolni: a birkózó-tematikában elvétve felbukkanó drámai alkotások ezzel az alapállítással erősítik az önreflektív párhuzamot film és pankráció között. Legyen szó a Rekviem egy nehézsúlyúért pályamódosításra kényszerülő ökölvívójáról, Aronofsky kiöregedett Pankrátoráról, vagy akár a Ha szorít a szorító fanboy-történetének kiselejtezett bajnokáról, a birkózóhős életképtelen nímand a ringen kívül, aki hiába próbálja önámító érzelmi kísérletekkel betölteni a látványos, szenvedélyes össznépi összecsapások helyén támadt űrt. Emberfeletti figurája esetlennek bizonyul a valóság szűkre szabott tereiben (lásd az André az Óriás életrajzi filmjét), mesei perszónája nem fér meg a hétköznapi tárgyak között (miként ezt A pankrátor húspulti öncsonkításának jelenete bizonyítja): épp olyan idegenül mozog közöttünk, akár a Kairó bíbor rózsájának vásznáról lelépő mozi-világfi vagy Arnold Scwarzenegger (valamennyi filmjében, de elsősorban) Az utolsó akcióhős Jack Slatereként. A „kayfabe” illúzió-börtönéből épp olyan reménytelen a szabadulás, akár a gyöngyvászon kétdimenziós mesevilágából.

 

http://filmvilag.blog.hu/2009/05/27/kayfabe_avagy_a_pankracio_es_fikcio


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10408