KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szmoktunovszkij

A leleplező

Koltai Tamás

A nagy orosz színész méltatlan körülmények között is megőrizte személyiségét. Aki olyan súlyosan önmaga, mint ő volt, azt mindig modernnek fogjuk látni.

Nem a szerepei emlékeztetnek rá; ő emlékeztet a szerepeire. Azon kevés színészek egyike, akiknek nem az „alakításaik” maradnak meg, hanem a személyiségük. A „figura”. Milyen volt a Hamletban? Milyen volt a Félkegyelműben? Benne volt Hamlet; benne volt Miskin herceg. Nehéz ezt megérteni olyan környezetben, ahol a legjobb színésznek is „játékra”, egyénieskedésre, külső technikára van szüksége ahhoz, hogy észrevegyék. Szmoktunovszkijnak nem kellettek látható eszközök ahhoz, hogy legyen. Hogy jelen legyen. Ő egyszerűen volt. Megjelent, és olyankor csak ő volt. Nem lehetett másra figyelni. Ivanovként a budapesti vendégjátékon egy széken ült a színpad előterében; eltűnt körülötte a díszlet, a társulat, még Csehov is. Rezignált, fáradt férfi, akitől „tevékeny szerelmet” várnak, s akinek az ajtóig is nehezére esik elmenni. A tehetetlenség ekkora súllyal, ekkora intellektussal, ekkora vonzerővel még nem jelent meg színpadon.

Valószínűleg azért lett filmszínész, mert egyetlen színtársulatban sem tudott megmaradni. Tehetsége túl kellemetlennek bizonyult, a legtöbb helyen nem tartottak igényt rá. Silány filmek sorában játszott silány figurákat. Eltékozolt tehetség, az ideológiai giccs nem lett igazabb attól, hogy ő játszotta (körülötte is jó színészek játszottak, csakhogy ő zseni volt), ellenkezőleg, mint „oda nem illő tényező” kiemelte a fércmunka abszurditását. Méltatlan körülmények között is megőrizte intakt személyiségét, s ez leleplező volt, anélkül, hogy a legtöbben észrevették volna.

Az orosz színész az angolszász mellett a legjobb a világon; a két típus között talán a belső fűtöttség mértéke a lényeges különbség. Ebben az értelemben Innokentyij Szmoktunovszkij inkább az utóbbihoz húzott. Nem mutatott hajlamot a túlfűtöttségre. Szerepeihez elegendő volt belülről átrendeződnie ahhoz, hogy maga maradhasson. A színészet romlandó. Ha régi filmeket nézek, a legnagyobb művészek többségén mosolygok. Azt hiszem, Szmoktunovszkij színészete tartósabb az átlagnál. Aki olyan súlyosan önmaga, mint ő volt, azt mindig modernnek fogjuk látni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=746