|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégGabbehTamás Amaryllis
Ünnepelni az életet. Játszani. Boldogságot kínálni egymásnak. Kedvesedet, kedveseidet szeretni, s nem megítélni. Cinizmus, őszintétlenség, pesszimizmus, önsajnálat nélküli, tőlünk fényévnyi távolságra élő világ - szőnyegszövő nomádok világa -, a sivatag ragyogó színeit vetíti elénk a negyvenesztendős, iráni börtönöket megjárt Mohsen Makhmalbaf tizennegyedik filmjében, a Gabbehben. A dél-kelet-iráni, Gashgai-törzsbéli nők és férfiak, gyermekek és állatok, növények és szőnyegek – születéstől a halálig puritán és teljes – sorsát, míves, poétikus képekkel, egyszerű szavakkal.
Makhmalbafnak e filmje Iránban nem vetíthető. A forradalmár múltat, s hogy filmjének főszereplője nő, a cenzorok, a filmforgalmazók nem bocsátják meg. Hiszen a nomád életfilozófia amit itt a szőnyegbe szőtt, mindennapiságukban különös történetek képviselnek – maga is örök-renitens bölcselet: az élet szenvedélyes szeretetét, a szabadság megzabolázhatatlanságát hirdeti.
Az iráni rendező tüneményes „vándorszínészei” sorsot teremtő, sorsot oldó, gyógyító erejű, fényt árasztó emberalakok. Energiáik szinte akkumulálódnak bennünk, olyan fölöslegeik vannak, amelyekből adni tudnak. Felfrissülünk, feltöltődünk jó gondolatokkal, reménnyel. Megértjük: igazából emberi döntés, emberi elhatározás bármely életet, bármely helyzetben a legértékesebbként – művészetként – megélni.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1045 átlag: 5.42 |
|
|
|
|