|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégHősVarró Attila
Van egy több mint kétezer éves kínai legenda, amelyet az utóbbi időben előszeretettel idéznek fel a reformok és az újraegyesítési tervek lázában égő hazájában: hőse a Kínai Birodalmat megteremtő Qin uralkodó és az általa leigázott, majd országához csatolt szomszédos királyságok egyikéből meggyilkolására érkezett nemes szívű kardforgató. A téma éppen időszerűsége miatt igen kényes, nehéz úgy hozzányúlni, hogy a közvélemény ne vonjon le aktuálpolitikai tanulságokat belőle – előbb Hong Kong és Macao, újabban Tajvan vonatkozásában. A friss filmadaptációk külön pikantériája, hogy azokat a híres ötödik generáció hajdani két vezéralakja, Chen Kaige és Zhang Yimou jegyzi, azé a filmkészítő nemzedéké, amely a sok évtizedes diktatúrával szemben annak idején elsőként fogalmazott meg burkolt, de határozott kritikai véleményeket, legyen szó az Isten veled ágyasom és a Kju Dzsu története kortárs paraboláiról vagy Vörös lámpás-féle, múltba helyezett allegóriákról.
Míg Chen Magyarországon már vetített A császár és a gyilkos című művét bonyolult karaktereivel és célzatos dialógusaival nem nehéz egyfajta programfilmnek tekinteni, addig a korábban sokkal politikusabbnak számító Zhang igen meglepő módon vérbeli wuhszia-filmet farag az inkább szimbolikus jellegű összecsapásból, elképesztő számítógépes trükkökkel és légibalett mutatványokkal, valamint olyasfajta mitikus méretű főszereplőkkel, akikről lepattannak a való világ kisszerű problémái. Qin uralkodó meggyilkolására ezúttal négy legyőzhetetlen kardforgató szövetkezik, ám a végjátékban egyetlenre, a Névtelen Mesterre marad, hogy elérje a sikeres merénylethez szükséges legalább tíz lépésnyi távolságot – az időközben főhősünket ért tanulságok azonban kérdésessé teszik, vajon ki is használja-e a számtalan nehézség árán kiharcolt testközelség előnyét. Zhangot épp a film konklúziója miatt vádolták szemérmetlen állami propagandával, miközben az addig eltelt másfél óra másról sem szól, mint minden hagyományos filmkészítői szándék (köztük a konkrét társadalmi üzenetközvetítés) teljes megtagadásáról.
A Hős az ezredfordulós esztendők bátran egyedülállónak nevezhető szuperprodukciója, ahol a hatalmas filmgyártó gépezet, minden technikai nóvumával és sztárgárdájával végre hamisítatlan művészi produktumot állított elő. Nem is a tömegfilmtől viszonylag idegen narratív struktúra ennek legékesebb bizonyítéka, hiszen az egyazon eseménysort több különböző olvasatban előadó cselekmény a Vihar kapujában óta azért gyakran megfordult már Nyugat és Kelet hollywoodjaiban egyaránt – sokkal fontosabb az a szerzői hozzáállás, amely folytán a film ezúttal valóban Képekből építkezik, nem csupán meseillusztráció gyanánt használja őket. A Hősben a filmművészet újra régi, elfeledett néma évtizedeit idéző fényében tündököl: formák, textúrák, színek és mozdulatok lenyűgözően komponált kavalkádja, amelyben mellékesen szó esik emberfeletti hősökről, tragikus érzelmi konfliktusokról és magasabb rendű erkölcsi elvekről, de ezekre koncentrálni legalább akkora vétek lenne, mint ismerős olasz szavakra vadászni valamelyik Verdi-áriában. Multiplexekben ez feltehetőleg nem számít erős érvnek, így a Hős még a Tigris és Sárkány szerény rajongótáborára sem igen számíthat – az igényes artfilm-barátok többsége pedig bizonyára pofátlan giccsként könyveli majd el az egészet. Utóbbiakat halkan emlékeztetném a Nagyvárosi fényekre, a Vörös cipellőkre vagy akár Hitchcock csókjeleneteire.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1202 átlag: 5.6 |
|
Ulpi | #1 dátum: 2006-07-31 11:41 | Válasz | A filmkészítői szándékok _teljes_ megtagadását említeni pont annyi félreértést okozhat, mintha állami propagandával vádolnánk a filmet.
Ha valami távol áll a rendezőtől, az szerintem pont bárminek az egyértelmű állítása vagy megtagadása ebben a filmben. |
|
|
|