|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
A Kozure Okami-képregényManga-KurosawaVarró Attila
Kojima, a szamuráj-képregény nagymestere a japán manga-rajongókat is elkápráztatja filmszerű stílusával.
Katsuhiro Otomo Akirája mellett talán egyetlen mangának sincs olyan kiterjedt és odaadó rajongótábora Nyugaton, mint a Kazuo Koike–Goseki Kojima szerzőpáros korszakalkotó és stílusteremtő művének, a Kozure Okaminak. Az 1970 szeptemberétől 1976 júniusáig a Manga Action című képregény-magazinban leközölt sorozat összterjedelme meghaladta a 8000 oldalt, az önálló kötetek eladási rekordja pedig a 8 millió példányt. Az Egyesült Államokban két alkalommal is kiadták: 1987-től pár éven át a First Comics válogatott a legnépszerűbb epizódokból, 13 esztendővel később pedig az első számú Dark Horse kiadó piacra dobta a teljes gyűjteményt, 28 zsebkönyvméretű (bunko) kötetben. Noha sem a rajongók, sem a lelkes kritikusok nem felejtik el kihangsúlyozni a sorozat írójának, a Crying Freeman, a Sanctuary és más bestseller-mangáiról ismert Koikének érdemeit, az mindenki számára egyértelmű, hogy a képregény valódi rangját sokkal inkább köszönheti egyedülálló vizuális világának, mint hőspárosának és meséinek.
A rajzoló, a 2000 első hetében elhunyt Goseki Kojima a 60-as évek végétől vált a szamuráj-képregények szentháromságának tagjává: a korelnök Sanpei Shiratóhoz és a nagy rivális Hiroshi Hiratához hasonlóan egyrészt szokatlanul naturális (brutalitástól és szexualitástól sem visszariadó) képekkel, másrészt kirobbanó intenzitású ábrázolásmóddal szállt szembe a műfaj korábbi darabjaival. Noha amerikai társaival ellentétben a manga eleve a mozgásábrázolásról szól és az önálló panelek kidolgozása helyett a képkockák kapcsolatára helyezi a hangsúlyt (a japán rajongó nem annyira olvassa, inkább nézi a képregényeket, viharos gyorsasággal falva a telefonkönyvnyi köteteket), Kojima a helyi sztenderdhez szokott befogadót is elkápráztatja filmszerű stílusával. Műveibe merülve az ember hamarosan moziban találja magát, bravúros montázsszekvenciákat követ, miközben folyamatosan váltogatja az objektív kívülálló és a szereplők szubjektív nézőpontját (esetenként egy haldokló utolsó pillantásával tekint fel gyilkosára, vagy egy zuhanórepülést végző vércse válla felett néz le a hősre) – a művész mintha csak erre a pozícióra utalna játékosan, amikor a flashback-képkockák alsó szélére néha odafesti a mesélőt és hallgatóságát is, mintha csak hatalmas vásznon követnék a történetet.
Kojima esetében nem csupán kötelező udvariasság a „Kurosawa filmjei inspiráltak” közhellyé koptatott kijelentése: az egyetlen kollégái közt, aki bravúros ritmusérzékével valóban képes állókép-sorozatokba ültetni a filmrendező-sensei akcióit. A két művész szoros kapcsolatát nemcsak a rajzoló pályájának utolsó szakasza bizonyítja ékesen (amelynek gerincét konkrét Kurosawa-adaptációk képezik), de a Kozure Okami oldalai is. Noha a rendező legismertebb kézjegyét jelentő teleobjektíves fordított perspektívával nemigen kísérletezik, Kojima előszeretettel helyezi a tetőpont összecsapását valamilyen textúrába: a mangák által kedvelt intenzív erővonalak a Magányos Farkas meséiben a kép szerves részeivé válnak, legyenek azok a Hét szamurájból ismert égszakadás cseppjei („Esőre várva”), a Testőr poros szélvihara („Az álnokság nyolc kapuja”), netán kavargó avar vagy hullámzó fűtenger – az egyik történet elején például levegőbe szórt aranytallérok záporában zajlik le a villanásnyi pengeváltás. Szívesen idézi meg a Sanjuro trendteremtő fináléját döntő összecsapásainál, a pár kockás akció eredményét egyetlen vércsík, majd a vesztes elnyújtott összecsuklása jelzi (utóbbinál a „kamera” néha rázoomol az áldozatra). Képregény-rajzolótól szokatlan módon Kojima még a különféle áttűnések eszköztárát is felhasználja (például egy térkép ábrái felhős tájképpé alakulnak az egymást követő kockákon), a Kurosawa szívének ugyancsak kedves gyorsmontázsokról nem is beszélve – néhol az akciójelenet minden kockája közé beilleszt egy-egy reakcióképet az esemény szemtanúiról. Az összhatás lenyűgöző és a maga korában teljesen újszerű – azóta nemcsak a műfaj hazai művészei (mint a Blade-et jegyző Hirokai), de az amerikai comics vezéralakjai is (élen Frank Millerrel) előszeretettel merítenek belőle.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2884 átlag: 5.33 |
|
|
|
|