|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
MoziÉn, TonyaVajda Judit
I,
Tonya – amerikai, 2017. Rendezte: Craig Gillespie. Írta: Steve Rogers. Kép:
Nicolas Karakatsanis. Zene: Peter Nashel. Szereplők: Margot Robbie (Tonya),
Sebastian Stan (Jeff), Allison Janney (LaVona), Caitlin Carver (Nancy),
Julianne Nicholson (Diane). Gyártó: LuckyChap Entertainment / Clubhouse
Pictures. Forgalmazó: Vertigo Média. Szinkronizált.
119 perc.
A
2009-es Az informátor! óta több olyan
posztmodern életrajzi film született, amely Hős helyett Antihőst választott
központi figurául, akinek hajmeresztő, az emberi hülyeség magas fokáról
árulkodó kalandjait szatirikusan vagy a fekete komédia eszközeivel mutatta be.
A Wall Street farkasa, a Haverok fegyverben, az Arany és a Barry Seal után végre elkészült a szubzsáner egy női darabja is.
Tonya Harding korcsolyabajnok sztorijánál az alkotók keresve sem találhattak
volna jobbat, hiszen az már alapjáraton olyan durva, hogy annak idején az egész
világot megrázta. A vetélytársnője térdét eltörető olimpikonnak pedig nemcsak
az életpályája érdekes, hanem ellentmondásos személyisége is, ahogy a körülötte
található figurák is megérnek egy misét. Az elszánt és kőkemény, folyamatos
bántalmazásban élő Harding, rideg és szeretetlen anyja, erőszakos férje és
annak enyhe értelmi fogyatékos cimborája története pár éve talán nem
kerülhetett volna hollywoodi vászonra, de a jelek szerint lejárt a patetikus
életrajzi filmek kora.
A
fent említett művek közös tulajdonsága, hogy nevettetni is akarnak, és ennek
érdekében módosítanak a valóságon, sokszor csak ihletként nyúlva a hírhedt
figura életéhez. A valóság megváltoztatása az Én, Tonyában egyenesen vezérlőelvvé válik: az egész alkotásnak az
az ars poeticája, hogy nem létezik
egyetlen igazság, hanem mindenkinek megvan a saját maga igazsága. Erre a
játékidő során maguk a hősök hívják fel a néző figyelmét: tudomást sem véve a
negyedik falról folyamatosan kibeszélnek hozzánk, kommentálva a látottak
valóságtartalmát. Sajnos mindez leírva izgalmasabb, mint ahogy azt Craig
Gillespie rendező megvalósította. Az Én, Tonya legnagyobb erénye így a
címszerepet hozó Margot Robbie, aki a Suicide
Squad után ismét hatalmas lépést tett afelé, hogy levetkőzze az üres
szépség rátapadt köntösét.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|