|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
MoziK.O.Sepsi László
K.O. – francia, 2017. Rendezte: Fabrice Gobert. Írta: Valentine Arnaud és Fabrice Gobert. Kép: Patrick Blossier. Zene: Jean-Benoît Dunckel. Szereplők: Laurent Lafitte (Antoine), Chiara Mastroianni (Solange), Pio Marmai (Boris), Clotilde Hesme (Ingrid). Gyártó: 2.4.7. Films. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 115 perc.
Antoine-ban megtestesül a céges
felsővezetőket érintő szinte összes negatív sztereotípia: arrogáns, érzéketlen
és még a feleségét is csalja. Miután különösen megalázza az egyik
alkalmazottját, merénylet áldozata lesz, kómába esik, majd amikor visszatér az
általa vezetett tévécsatornához, azzal kell szembesülnie, hogy már egyáltalán
nincs kitüntetett helye a céges hierarchiában – sőt, időjóssá fokozták le. De
még az is lehet, hogy soha nem is volt több egy közepesen kínos tévébemondónál.
Fabrice Gobert első
nagyjátékfilmje a hét évvel ezelőtt bemutatott Simon Werner eltűnése óta – noha rendezője ezt az időszakot
televíziós munkákkal töltötte – vajmi keveset foglalkozik a tartalomgyártás
kreatív oldalával. Ehelyett a főhős hatalomfosztott visszatérése korábbi
munkahelyére ugyanazt a kísérteties tapasztalatot hordozza, amivel Gobert a Simon Werner tinédzsereit, a Visszatérőkben pedig a hegyvidéki
közösséget szembesítette. Bár a K.O.
ideig-óráig képes fenntartani a kizökkent világ feszültségét – vajon
összeesküvés, neurózis vagy alternatív valóság taszította Antoine-t ilyen
kellemetlen helyzetbe? –, a rutinos atmoszférateremtés és a nyugtalanító
kompozíciók alig leplezik, hogy valójában nehézkes tanmese pereg a vásznon. Az Alkonyzónába, vagy még inkább egy Hanta boy típusú komédiába illő szüzsét
– a „rosszember” valami csoda folytán szembesül hibáival – Gobert stílusérzéke
sem tudja túllendíteni az együgyű moralizáláson, amely nem kis mértékben a
felsővezetők iránt érzett ellenszenvre épít (lásd a Harcosok klubját idéző epizódot, ahol ökölharcban vezethetik le
egymás közt az „öltönyösök” és alárendeltjeik a munka közben felgyűlt
feszültséget). De a K.O. még ezzel a
paranoid kapitalizmus témájában szinte kötelező utalással együtt sem elég
ravasz vagy vad ahhoz, hogy bárkit kiüssön.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 4 átlag: 7.25 |
|
|
|
|