KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Phoenix bár

Visszafordíthatatlan

Baski Sándor

Önbecsapásról, az identitás útvesztőiről és a múlt feldolgozásáról forgatott hitchcocki ihletésű filmet Christian Petzold.

Az „Új Berlini Iskola” talán legnevesebb képviselője, Christian Petzold minden filmjét ugyanazon, jól bejáratott formula alapján készíti. A recept röviden: végy egy ismert – lehetőleg melodramatikus és hollywoodi – történetet, tartsd meg az alapkonfliktust, de csavarj rajta egyet, és adaptáld a német társadalmi viszonyokra. Így sikerült eddig újrahasznosítania a Sidney Lumet-féle Üresjáratot (Belső biztonság, 2000), A lelkek karneválját (Yella, 2007) vagy A postás mindig kétszer csenget klasszikusát (Jerichow, 2008). Petzold dramaturgiai- és arányérzékének köszönhetően mégsem válnak ezek a filmek a szó pejoratív értelmében sablonossá, ráadásul, mint két legfrissebb rendezése jelzi, képes egyre komplexebb témákat feldolgozni, ugyanolyan klasszikus, letisztult formában.

Míg korábbi filmjei többnyire kortárs környezetben játszódtak, a 2012-es Barbara a 80-as évek NDK-jában tematizálta a „menni vagy maradni” dilemmát egy vidékre száműzött orvosnő sorsán keresztül, és egyben hasonlóan pontos képet festett a besúgók és a félelem által működtetett hétköznapi szocializmus világáról, mint A mások élete. A Phoenix is a személyes sorsot és a nagy társadalmi-történelmi kérdéseket fűzi egybe, méghozzá közvetlenül a 2. világháború után, Berlinben. Ide érkezik vissza a főszereplő, Nelly Lenz, aki családjából egyedüliként túlélte ugyan a koncentrációs tábort, de arca megsérült, ezért plasztikai műtét vár rá. Barátnője, Lene arra bíztatja, hogy használja ki az alkalmat és kezdjen egy új arccal új életet Izraelben, Nelly azonban ragaszkodik a régi külsejéhez, és egyelőre Németországot sem akarja elhagyni, mert férje még életben van. Johnny a háború kitörése után sokáig bújtatta, de végül – Lene elmondása szerint – a nácik kezére adta a feleségét. Miután visszanyeri régi külsejét, Nelly felkutatja a férfit, aki azonban nem ismeri fel őt, de a hasonlóság feltűnik neki, ezért alkut ajánl: játssza el a halottnak hitt felesége szerepét, hogy megszerezhessék a nő vagyonát.

Petzold frappáns húzása, hogy nem egy, hanem egyből két klasszikus alaptörténetet kannibalizál. Nézhetjük a filmet akár egy morbid My Fair Lady-átiratként is: Johnny megpróbálja rávenni Nellyt, hogy öltözzön és viselkedjen úgy, mint felesége a háború előtt, szerinte ugyanis a barátokat és a hatóságokat csak így lehet meggyőzni a nő identitásának valódiságáról. Nelly eleinte tiltakozik az ötlet ellen, azzal érvelve, hogy a koncentrációs táborból senki tér vissza „érintetlenül”, vagyis épp a tökéletes reprodukció hitelteleníti a mutatványt, de végül engedelmeskedik. Petzoldnak így a Szédülés doppelgänger motívumát is sikerül kiforgatnia – a hasonmás ezúttal önmagát akarja imitálni, pontosabban azt a képet, amely róla a férje fejében él.

A rendező legtöbb filmjéhez hasonlatosan az egyszerű alapszituáció több síkon működő, izgalmas pszichológiai drámának ágyaz meg, amely a thriller és a krimi elemeket sem nélkülözi. A Barbara orvosnőjének dilemmája abból fakadt, hogy miközben a rezsim pribékjeit kicselezve egyre közelebb jutott áhított céljához, a disszidáláshoz, új kollégája előtt titkolózásra kényszerült – vagyis szerepet játszott –, ráadásul a saját lelkiismeretét, a betegei iránt érzett felelősségtudatát is zárójelbe kellett (volna) tennie. A Phoenix Nellyje – őt is Nina Hoss, Petzold kedvenc színésznője alakítja – hasonlóan nehéz döntés előtt áll. Minden jel arra mutat, hogy férje bűnös, de ahelyett, hogy felfedné előtte kilétét, belemegy a játékba, így próbálva meg kinyomozni az igazságot.

Már önmagában az is roppant tanulságos lenne, hogy a többségi társadalmat képviselő férj és baráti köre miként próbálja meg elhazudni és agyonhallgatni a borzalmakat, de Petzold ennél tovább megy. A Phoenixben mindkét fél a múlt eltörlésében érdekelt, Johnnyt a pénz és talán a szégyenérzet motiválja, Nelly pedig szeretné elfelejteni mindazt, ami a háború kitörése óta történt. Vissza akar térni régi életéhez, de a lehetetlenre vágyik: a külseje hiába ugyanolyan, már szó szerint nem azonos egykori énjével – és igazi tragédiája az, hogy hiába az önbecsapásra tett kísérletek, ennek mindvégig tudatában van. Petzold végeredményben nem csak főhőse személyes sorsát kommentálja, de a holokauszt feldolgozásáról szóló diskurzushoz is hozzájárul egy erős állítással.

 

PHOENIX BÁR (Phoenix) – német, 2014. Rendezte és írta: Christian Petzold. Kép: Hans Fromm. Zene: Stefan Will. Szereplők: Nina Hoss (Nelly), Ronald Zehrfeld (Johannes), Nina Kunzendorf (Lene), Michael Maertens (Arzt). Gyártó: Schramm Film / WDR / Arte. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 98 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12322