KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Saverio Costanzo: A prímszámok magánya

Magányos és gyanakvó

Vajda Judit

Túlbonyolított szerkezete miatt a film olyan magányos marad, mint ikerprímjei.

Paolo Giordano regényéből a hazánkban kevéssé ismert fiatal olasz rendező, Saverio Costanzo rendezett adaptációt. Az alkotó túl egyszerűnek találhatta a két fiatal, Alice és Mattia szerelem, plátói szerelem és barátság közt lavírozó érzelmi drámájának problémáját, ugyanis formailag rendkívüli módon túlbonyolította munkáját. A film cselekménye három idősíkon fut: 1984-ben, kisgyermekként, 1991-ben, kamaszként és 2001-ben, már felnőttként jeleníti meg a sajátos helyzetükből adódóan (a lány sánta, a fiúnak van egy értelmi fogyatékos ikerhúga) állandó gondokkal és magánnyal küzdő hősöket.

Ám az ily módon közös nevezőre hozott figurák sorsa nem egyszerűen a három idősíkot szabálytalanul váltogatva jelenik meg – a dramaturgia nemcsak az időben ugrál ide-oda, de ezen belül is a végtelenségig megbontja a szerkezetet: a jelenetek nem zárulnak le, és az is gyakori, hogy jelenet közben vágnak be egy másikat. A nézőnek így folyamatos koncentrációra van szüksége, hogy minél nagyobb magabiztossággal a helyükre tudja tenni a felismerhető rendszer nélkül érkező, különböző időben, a cselekmény különböző pontján tartó képsorokat.

A túl összetett forma miatt pedig éppen a film lényege nem tud érvényesülni: egy karakterekre építő mélypszichológiai dráma megjelenítése lenne a cél, de a formalista truvájkodás következtében a néző követni is nehezen tudja a történetet, érzelmi azonosulásra már végképp semmi esélye; a formailag ugyan frappáns időugrások hatására ugyanis érthetetlen lesz a figurák motivációja, alapvető fontosságú dolgok maradnak homályban, a mű maga pedig épp lélektanilag válik hiteltelenné (az alkotó jellemzően még a filmidő felére helyezett csúcspontot, a nagy titkok fellebbentését is többször megbontja, így az nem lényegülhet katartikus élménnyé).

„Magányos és gyanakvó számok” – hangzik el a filmben a prímekről, mely metafora a két főhősre vonatkozik; ám ugyanúgy igaz Costanzo alkotására is. A közönség bevonása helyett azt inkább folyamatosan kicselező műnek egyetlen olyan jelenete van, amely tökéletesen a helyén van: a 2008-ban játszódó lírai epilógusban gyönyörűen a helyére kerül és elrendeződik minden – egyedül a záró képsorokból több minden derül ki, mint addig az egész filmből. Ettől a mű maga sajnos még nem lesz jó, de legalább szép emlékkel búcsúzunk tőle.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10701