|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
KrónikaAlida Valli (1921–2006)Bikácsy Gergely
„Az olasz film hűvös szex-idolja” – volt az első számú ostoba zsurnálközhely, amit ráaggattak. Szabaduljunk meg e butaság hamisságától. Alida von Altenburger bárókisasszony tizenhat éves kora óta játszott olasz filmekben: hűvös szépségéért (ha lenne ilyen) sok néző csodálta már 1945 előtt. A háború utáni új olasz filmben hamar megtalálta a helyét, bár a tételes, iskolás a neorealizmus nem lehetett igazán az ő világa. Sok közepes és sok kiváló rendezővel dolgozott. A tegnapi-mai francia és olasz film sem létezhetett nélküle. A hatvanas-hetvenes évektől Bertolucci, a fáradhatatlanul munkálkodó egykori filmnyelv-romboló, ma a tisztes újkonzervativizmust bonyolult pirandellói lélektannal makacsul ötvöző jelentékeny rendező gyakran kéri szerepre. Pasolini Oidipus királyában is viszontláthattuk, később pedig Dario Argento igényesen rémes horrorjaiban is széptani tiszteletet parancsolt ijedt nézőinek.
Antonioni talán első „igazi” filmjében (A kiáltás, 1957) tudatosan és nagy erővel ellensúlyozta a filmből sugárzó reménytelen elveszettség élményét a komor szépség sugárzásával. Sok olasz és magyar nézővel együtt magam két filmjét érzem halhatatlannak. Visconti Sensóját (melyet halvány színnel Érzelemként fordítottak nálunk), és Henri Colpi Ilyen hosszú távollét című csendes remeklését. (Colpi idén januárban halt meg.) Létezik egy legenda, mely szerint Visconti eredetileg más színésznőre bízta volna a Senso női főszerepét. Filmtörténeti szerencse, hogy nem így történt. A nála fiatalabb és sokkal értéktelenebb fiatal férfibe lassan beleőrülő arisztokrata hölgy alakját Alida Valli emelte Visconti tehetségével egyenrangúvá, legnagyobb filmalakjaihoz hasonló erejűvé.
Néhány éves szünet után a kilencvenes évektől ismét feltűnt kisebb szerepekben. Ez különös, töprenghetünk most: talán arra szerette volna emlékeztetni nézőit, hogy az ő idejében egészen más volt a film és a mozi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 968 átlag: 5.45 |
|
|
|
|