|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégEgy gésa emlékirataiKárpáti György
A titokzatos Japán múltjába engedett betekintést Arthur Golden Egy gésa emlékiratai című bestsellere. A regény első pillanattól Hollywood egyik vágyott filmprojektje volt, nem annyira történetével s párbeszédeivel, hanem leíró részeivel hatott, bepillanthattunk egy avatatlanok elől elzárt kultúrába. Steven Spielberg visszalépése után a Chicagóval révbe érő Rob Marshall kapott lehetőséget, hogy a japán kultúrát amerikai szemmel igyekezzen hitelesen ábrázolni. A direktor nagyon helyesen elhagyta a regény keretes szerkezetét, s csupán a narráció emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen az egész film egyetlen flash back szekvencia, melyben nyomon követhetjük, hogyan lesz a halásztanyáról elragadott kilencéves Chiyóból minden idők legünnepeltebb kiotói gésája, Szajuri. A látványban igen erős és kreatív Marshall a színpadról le- és a musicalből kilépve rendkívül hatásos képekkel és színkezeléssel festette meg a 20-as 30-as évek Japánjának tablóját. Addig a pillanatig, amíg a kis Chiyo nem találkozik élete legmeghatározóbb alakjával s örök szerelmével, az Elnökkel, csupán két alapszín, a külsők kék és a belsők sárga színei váltakoznak, utána aztán kitárul a horizont és tobzódhatunk a legkülönfélébb színekben, árnyalatokban. A látvány mellett dicséret illeti a castingot is, hiszen a távol-keleti filmgyártás leggyönyörűbb, legismertebb és roppant tehetséges színésznői tűnnek fel a főbb szerepekben: Zhang Yi-mou- és Wong Kar Wai-filmek főszereplője, a kínai Gong Li; az egykori Miss Malajzia Michelle Yeoh; valamint a pimaszul fiatal és lenyűgöző Zhang Zi-yi.
Kár, hogy a film belehal a látványba, s nem képes e rejtett és titokzatos világ mélyére hatolni. Megismerkedhetünk ugyan bizonyos fogalmakkal és szokásokkal (mizuage, obi, danna stb.), de eleve hiteltelen, hogy angol nyelvű a produkció. A világháború kitöréséig Marshall körültekintően és komótosan araszol előre, ám azt követően érthetetlenül kapkodóvá válik, nem tud mit kezdeni az idegen amerikaiak megjelenésével, s az első repülők feltűnése az atmoszférát is megöli. A piás jenkik dorbézolása csak részben jelent kontrasztot, s olyan felszínes sztereotípia, mely nem képes kellőképpen érzékeltetni a Japánban végbemenő háborús sokkot és traumát. A japán kultúra bemutatása nem sikerült különbre, mint a negyedszázaddal ezelőtti Richard Chamberlain-féle Sógunban. Csak színesebbre.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1043 átlag: 5.44 |
|
Ulpi | #2 dátum: 2006-12-21 11:33 | Válasz | Azért a másik kritika _annyival_ nem jobb. |
mpatia | #1 dátum: 2006-05-11 11:13 | Válasz | Kedves kritikus, nagyon rózsaszín szemüvegen keresztül nézte ezt a filmet!
Pl. dicsérni a castingot és nem említeni a pont emiatt kirobbant botrányt Japánban... [a főszereplő nők kínaiak...] [usa - ferdeszemű az is, nem?! egyremegy]
Még csak nem is említeni a gyakran Barátok közt szintű hangsúllyal és rossz angolsággal elmondott -a filmet nagyon hiteltelenné tevő- dialógusokat....
[Ergo: a gésák Japánban éltek, kínaiak voltak, és rossz angolsággal kommunikáltak...]
A történetvezetés amelyik úgy tesz mintha csak két (na jó 3-4) gésa lenne egész Kiotóban, és nekik a legfőbb céljuk megszerezni egy gésa ház vezetésének jogait [stb] szintén fájdalmas.
stbstb
aki egy sokkal jobb kritikát akar olvasni e filmről annak ajánlom a következőt:
index.hu/kultur/cinematrix/kritika/gesa0323/
mpatia
|
|
|
|