|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégFöldrengés TokióbanFarkas András
Japán ma is titokzatos ország, s nem csupán a keleti egzotikum, de a félelmes fejlettség is ámulatra késztetheti az európai szemlélőt. A „japán csoda” hátterében azonban veszélyes feszültségek is lappangnak: a társadalom hatalmi és technikai viszonyai között az ellentmondás mind föloldhatatlanabb; az ősi hagyomány és a világszintű tudomány egyre kevésbé fér meg egymás mellett.
A Földrengés Tokióban című japán filmnek, melynek forgatókönyvét Shindo Kaneto írta, ez az antagonizmus szolgált alapul; vagyis, hogy miként reagál a speciális hatalmi mechanizmus a tudomány vészjelzéseire, s mihez vezet, hogy e kétféle viszonylatrendszer között dadog a kommunikáció. (A következményeket már a mű formája, a katasztrófafilm is jelzi.) Társadalmi indokait tekintve tehát akár remekmű is lehetne. De nem az. S nem is annyira japán, mint inkább hollywoodi ez a film. Óriási lehetőségeket hagy kiaknázatlanul. Mert csak megpendíti, hogy a bürokrácia Japánban (is) pusztítóbb, mint egy földrengés; hogy a tekintélyelvűség hosszútávon (ott is) tragédiát idéz elő; hogy az erkölcsi konvenciók szétroncsolhatják a régi és az új malomkövei közt őrlődő családokat; hogy „Tokió törékeny város”. Igaz, ezek a drámák néhol Shindo művészetének erejével villannak föl!
A film egésze azonban inkább a Pokoli toronyhoz hasonlatos. Kár, hogy a rendező, Omori hitvallása nem így hangzik: „annyira szeretem Hollywoodot, hogy el nem feledhetem Japánt”...
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1317 átlag: 5.54 |
|
|
|
|