KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Olvastuk

A JFK amerikai sajtóvisszhangja

Mítoszok harca

Wisinger István

 

Ha valaki veszi magának a bátorságot és bármilyen cél szolgálatában újra felnyitja a történelem Kennedy-dossziéját, különösen pedig John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásának vaskos fejezetét, akkor még mindig számíthat rá, hogy az amerikai közvélemény figyelmének középpontjába kerül, egyszersmind a magaválasztotta téma foglya lesz.

Így járt Oliver Stone, az amerikai filmes középgeneráció egyik legsikeresebb alakja is, aki tizenhét esztendős volt, amikor az elnököt 1963-ban Dallasban megölték. Stone később a vietnami expedíciós hadsereg tagjaként személyesen is résztvevője és túlélője volt a ”nagy amerikai kudarcnak”. Mint már előző filmjeivel is, a JFK rendezőjeként Stone újra magára húzta az álomdemokrácia örökös ígéretének nessus-ingét, ország-világ elé tárva, hogy változatlanul perben áll a hazájával.

„Ki ölte (ölette) meg Kennedyt?” Aki ezt a rég eldöntetlen kérdést egy háromórás látványos film formájában vetítette újra az amerikai társadalmi lelkiismeret szélesvásznára, az először is bizonyára tisztázta magában, hogy egyáltalán méltó „amerikai tragédia”-e a Kennedy-ügy? A JFK bemutatójának idején „a Kennedy-ügyet” illetően már csak az tartotta lázban Amerikát, hogy a néhai elnök legfiatalabb húgának, Joan Kennedy Smithnek másodszülött fia, a harminc esztendős William Kennedy Smith megerőszakolt-e egy alkalmi kiruccanás során felcsípett hölgyet. (A rejtélyes eset JFK legfiatalabb öccsének, Edwardnak a floridai tengerparti nyaralója közelében, a homokfövenyen történt.) Ráadásul a „nagy győzelmek” élő közvetítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett CNN tévéhálózat, újabb bravúrjával, a Smith-per közvetítésével, valóságos szappanoperává változtatta a Kennedy-család drámai történetének eme dicstelen szakaszát. Felszínre került hát az a mélylélektani probléma is, hogy az Amerika történetében leginkább „királyi családnak” tekintett Kennedy-klán férfitagjai – a médiumok a per kapcsán bőséges teret szenteltek JFK szexuális kicsapongásainak is – valójában kiváltói vagy áldozatai-e a családot újra és újra sújtó végzetszerű tragédiáknak. A konyhai, nappali és hálószobákban bekapcsolt tévékészülékekben látható új Kennedy-per és a mozivászonra került történelmi per véletlen egybejátszása is oka, hogy ezt a filmet az amerikai közvélemény a legkevésbé sem művészeti alkotásként kezeli. A történelem egyik legnevezetesebb családjának története menetrendszerűen úgy bonyolódik, hogy újabb és újabb megválaszolhatatlan kérdések fogságába zárja Amerikát.

A JFK nyitójelenete Eisenhower búcsúbeszédének archív felvétele. A leköszönő elnök sokat sejtetően figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyekkel járhat, ha túlságos hatalomhoz jut a „hadiipari komplexum”. A film vége felé viszont, néhány nappal Kennedy halála után Johnson látható a dokumentumképeken, amint aláírja azt a nemzetbiztonsági aktát, amely utat nyit az amerikai fegyveres erők korlátlan vietnami beavatkozásának. A közbeeső három órában a mostanában világszerte népszerű televíziós „doku-drámák” stílusában (szétválaszthatatlanul keverve a tényeket a fikcióval, az archív anyagokat a frissen rögzített és megrendezett jelenetekkel, a történelmi szereplőket a kitalált alakokkal) Stone azt igyekszik bizonyítani: Kennedy elnököt állami összeesküvők távolították el a hatalomból, mégpedig azért, mert Dél-Vietnamot sorsára akarta hagyni, átengedve a kommunistáknak.

E véres jobboldali puccsban részt vállalt volna az FBI, a CIA, a Maffia, Fidel Castro barátai és ellenségei, a hadiipar profitéhes moguljai és mindazok, akik szerint Amerikának keményen szembe kell szállnia a szovjet terjeszkedés minden formájával. (Tehát maga az alelnök Johnson is, aki a Fehér Ház lakójává előlépve garantálta, hogy a vietnami politika változatlan marad.) Így aztán a film főszereplője nem azonos a címszereplővel. Jim Garrison alakja áll az előtérben, a régi New Orleans-körzeti főügyészé, aki annak idején nagy sajtóvisszhanggal kísért nyomozásban próbálta cáfolni a hivatalosan elfogadott, megkopott, „magányos gyilkos”-elméletet. Saját összeesküvési elméletét 1988-as könyvében újra kifejtette, ezzel ösztönözve Stone-t arra, hogy a Kennedy-korszak után Amerikára zúduló minden rosszat (Vietnam, a politikai merényletek sora, Watergate-ügy, gazdasági válságok, környezetszennyezés, konfliktusok Iránnal és ennek nyomán a túszdrámák, a fegyvercsempészési és kormányzati botrányok) a dallasi gyilkossággal hozza összefüggésbe. A film plakátjáról a Garrisont alakító Kevin Kostner, „a farkasokkal táncoló újhollywoodi Robin Hood” szemüveges képe néz szembe velünk, alatta ez a szöveg: „kockáztatja az életét, a családja életét, mindent, ami számára fontos, azért az egyetlen dologért, amit szentnek tart, és ez az igazság.”

A filmet támadó írások többsége leginkább éppen az igazság eltorzításában marasztalja el az alkotókat. Az Esquire magazin (amely már 1966-ban és ’67-ben ezzel a címmel publikált látványos összeállítást a dallasi eseményekről: „A Kennedy-merénylet hatvan változata”), 1992. februári számának címlapján így kérdez: „Miért lőtte le Oliver Stone JFK-t?”. A US News and World Report belső vezércikkében „paranoid propagandának” nevezi a filmet. A Time magazin szerint Stone műve az ügy „háromévtizedes felülvizsgáló törekvéseinek öröksége”. A legkeményebben a New York Times támadott: a hivatalos bemutató előtt négy nappal egyik nagyágyújától, az annak idején Dallasból tudósító, Pulitzer-díjas Tom Wickertől közölt cikket, melynek címe: „Stone JFK-ja meggyilkolta-e az igazságot?”. Válaszában Wicker főként abban marasztalj a el Stone-t és Garrisont (az utóbbi egyébként színészként is szerepel a JFK-ban: a híres-hírhedt Warren-bizottság névadóját játssza, tanúságot adva némi akasztófahumorral), hogy megpróbálják az egyetlen lehetséges igazságként feltüntetni teóriájukat. Szerinte a rendező és Garrison ezt sugallják: aki nem osztja véleményüket, az „vagy aktív résztvevője az összeesküvés eltussolásának”, vagy „hallgatólagos tudomásulvétellel segíti azt”. Egy későbbi írásában a New York Times a JFK fiatal nézőkre gyakorolt hatását elemzi. Arra jut, hogy bár a film „bátor és felkavaró”, értéke mégis igen kétes, mivel Stone nem volt tekintettel arra, hogy éppen az ifjabb nézőréteg képtelen különbséget tenni tény és fikció között. A nemzetbiztonsági ügyek egyik szakértője, Leslie H. Gelb is megszólalt a lapban. Szerinte a gondosabb archívumkutatások inkább azt mutatják, hogy Kennedy kiutat keresett csupán, Vietnam feladására nem készült, sőt erre nem is gondolt.

Stone a GQ című magazinban így reagál a támadásokra: „Én magam is a torzítás gyermeke vagyok, még mindig nyakig az útkeresésben. Azzal próbálkozom, hogy kitaláljam, mi is történt, megértsem azt, ami valójában lezajlott. A Warren-bizottság megállapítása Lee Harvey Oswaldról, mint magányos gyilkosról, mítosszá nőtt, és hogy az ember egy ilyen méretű mítosszal megküzdhessen, egy másikat kénytelen teremteni. Úgy gondolom, hogy a mi filmünk nem más, mint ellen-mítosz: ezt az embert politikai erők gyilkolták meg, amelyeket a feltételezettnél aljasabb és gonoszabb célok vezettek”.

A szakmai közvélemény nem sokat törődött a film társadalmi elutasításával: Stone elnyerte a Golden Globe díjat „az elmúlt év legjobban rendezett filmjéért”, a JFK-ért.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=549