|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégAz Oroszország HázKoltai Ágnes
Nem sikerült Tom Stoppadnak, pedig ő Shakespeare-t is átköltötte (Rosencrantz és Guildenstern halott); nem sikerült Sean Connerynek, az egyik leghíresebb James Bondnak; és nem sikerült a mandulaszemű Michelle Pfeiffernek valódi orosz szelet kavarni ebben a félorosz spiontörténetben. Afféle úti- és szerelmesfilm lett John le Carré amúgy sem pergő kémregényéből (Az Orosz Ház), a több száz oldalas tépelődésből: mi is a kém, hős vagy áldozat, nagyszabású kalandor vagy ügyes megfigyelő-kisiparos?
Le Carré regényének újszerű kérdésfelvetése az volt, hogy ha a Szovjetunióban beköszöntött a glasznoszty, akkor ezt a brit és az amerikai titkosszolgálatnak tudomásul kell-e vennie, avagy űzzék tovább a kémek és ellenkémek a maguk kis játékait? Mire a könyvet megfilmesítették, s mire az eljutott hozzánk, kiköszöntött a glasznoszty, mi több, már az új államalakulat is bomlani készül, úgyhogy van valami ódon lehelete a történetnek. Amolyan Pál utcai fiúk-féle grundháborúnak tűnik az amerikai és a brit kémszolgálat rivalizálása, a KGB előli bújócska, nem beszélve az olyan műkedvelő színielőadásokra emlékeztető jelenetekről, mint a szovjet pszichiátriai osztályon tett látogatás, a beállított utcajelenetek, és a realitást meghazudtoló lakásbelsők.
Az orosz medvét John le Carrénak sem sikerült becsalogatnia a sűrűbe, de amit a rendező, Fred Schepisi próbál ránk erőltetni valóság címén, az már szinte megejtően naiv. A kamera szerencsére többször is elszáguld a Vörös tér felett, kimenekül Zagorszkból, s még Leningrádban is tétován időz. Inkább Lisszabonba menekül, a „fehér városba”, Európa csücskébe, ahol minden olyan szervesen ódon. Jobb lett volna, ha egy tapodtat sem mozdul innen.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1132 átlag: 5.58 |
|
|
|
|