KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A vonal dramatikája

Körner Éva

 

A rajz anyanyelve Eizensteinnek. Mint memoárjában írja, gyerekkorában, egyik apai barátja számára készített tréfás rajza láttán ébredt rá a vonal, „az élesen rajzolt kontúr” önálló életére, mely a „néző szeme láttára keletkezik és mozog”. Felnővén megszívlelte Van Bi kínai filozófus mondását: „Mi a vonal? A vonal a mozgásról beszél”. A mérnöki főiskolán megszerette az analitikus geometriát, mert „a vonal a mozgásról szól, az egyenletek talányos képleteiben kifejezve.” A ritmikusan kötött, mégis szabad foxtrott-táncban azt élvezte, hogy „újra előkerült a vonal lenyűgöző szabad futása, ami csak a ritmus külső törvényének veti alá magát, a kéz kötetlen mozgásával”. Rájött, hogy a természetes tánc és a rajz „egy tőről fakad, egyetlen indíték kétféle megvalósulása” – ez a gondolat jelenik meg később a Rettegett Ivánban, baljósán ironikus felhanggal, az opricsnyikok táncában.

A rajz Eizenstein elsődleges munkaeszköze volt – bár rajzolni sohasem tanult –, mert így előre megtervezhette a mozgás ritmusát, a jelenetek viszonyát, a helyzetek és alakok karakterét, hangsúlyát.

Tiszta-vonalas stílusa Mexikóban ért meg; ezt az indián rajzok és a mexikói táj „csodálatos vonalas szerkezetének” tulajdonította. De ez már 1930.

Jóval korábban, Eizenstein és Dziga Vertov már megrengették az orosz képzőművészetet – s ez a rengés továbbhullámzott Berlinig, ahol a nemzetközi avantgard tanyázott –, de nem éppen a vonal-stílussal, hanem a montázzsal, realitás és absztrakció eddig ismeretlen erejű, egymást átható egyesítésével. Ez a hatás a képzőművészetben kollázsként jelent meg, fotódarabok összeillesztésével, amelyek, kontrasztos tartalmuk direkt, „vágásos” szembesítődésével a közlést olyan sokrétűvé és dinamikussá tették, ami szétfeszítette a hagyományos kereteket. A kollázs ugyan a francia kubizmus és a közvetlenül nyomában előretörő olasz futurizmus találmánya volt már a 10-es években, de akkor az eszköztár célja az esztétikai sokkolás volt. Az orosz újdonság és nyomában a közép-európai: a társadalmi, politikai, történelmi tudat forradalmasítása volt. Ez a hatás olyan messze ért, hogy még az elcsendesedő 30-as években is teljesen magával ragadta a fiatal Vajda Lajost.

Moszkvában már a 20-as években, Rodcsenkónak, Eizensteinnek, Majakovszkijnak a proletkultos LEF-ben személyesen is találkozniuk kellett, de művészetük lényege azonos hőfokú volt; Eizenstein vonalvezetését nem Rodcsenko korai lineizmusa befolyásolt s Eizenstein sem rajzmániájával, hanem a filmjeivel hatott művész-kortársaira. A képzőművészeknek a fotó- és filmszem objektivitására volt szükségük, Eizensteinnek pedig – a szekvenciák pontos meghatározásához – a rajzra.

A figurativ ábrázolás aztán, a kollázs-montázs forradalmi időszaka után átveszi uralmát az orosz képzőművészetben – akkortájt, amikor a Rettegett Iván munkálatai is megkezdődnek. De az utak már elváltak, – a képzőművészetben a lélek, a privát szféra a bejárandó terület. Eizenstein makacsul megmarad a történelmi példázatnál – mint tudjuk, vesztére.

Körülbelül kétezer rajzot készített ehhez az immár nem montázsos, hanem expresszív jelenetek hatalmas hullámaival építkező műhöz. Most első ízben gondolt rajzainak publikálására is, (amire életében nem került sor). Esszéje, amelyben értelmezi forgatókönyv-illusztrációit, a téma dramaturgiai és pszichológiai csomópontjait tárgyalja. A rajzok ekkor is kontúrkarakteresek, de támadóan megsötétednek. Rettenet ütközik ki belőlük. Bár 1941-ben már kialakult a színes megoldás, Eizenstein számára, a csuhás cár „fekete szerzetes a fehér fal előterében”, „redukált, feketeszürke-fehér színskálát” alkalmaz.

Rettegett Iván sötét rajzalakja tragikus és gonosz, az opricsnyikok alázatosan kellemkedők, s tánckaruk szélén egy valódi bohócfigura áll. Akad pontos mértani rajz egy pompás kandeláberhez is, de körbevéve torzfigurákkal. Abszurd akrobatikus jelenetek, szélsőségesen karakteres figurák sorjáznak itt, köztük egy leláncolt óriás (a Prometheusz-téma variációja?; a grafika címe: L’Homme libre) viszolyogtató rokokó nők, prosti és strici, antik és bibliai motívumok persziflázsa, (disznók közt undorító élvezettel moslékot habzsoló „tékozló fiú”, háta mögött delnővel). Eizenstein belső feszültségéből rongybáb bohócok születtek, arcukon a maszk legrafináltabbjával, a velencei ottocento madárszerű, csőrös alakzatával, s nagy mennyiségben obszcén rajzok, amelyek gargantuai fantáziával ellenpontozzák a világi és egyházi szertartásokba burkolt cselszövéseket és gyilkosságokat. Minden fel van itt fokozva, a sötétség és a ragyogás, a vitalitás végletéig, s végzetesen leleplezi a diktatúrát és a dicsőséget, mely a legaljasabb indulatok hullámain keletkezett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/06 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4138