|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégRonda ügyKöves Gábor
Tipikus, már filmélményeink alapján tipikusnak gondolt amerikai kertvárosi miliő: hibátlanul nyírt pázsitok, csinos családi házak, biciklis újságkihordó gyerek; szóval minden csupa fény és derűt sugall. Innen indulnak útnak (anti)hőseink, öt régi jó haver, hogy megüljék egyikük legénybúcsúját Las Vegasban. Egy kis kitörés a konszolidált munka- és családi viszonyok közül: kaszinózás, drog és egyéb macho-játékok. Az eredmény: egy összetört üvegasztal, egy felnyársalt call girl, egy ledöfött szállodai alkalmazott és öt megszeppent kamaszra hasonlító kora-harmincas férfi. Pillanatnyi csönd. Lehet, hogy Peter Berg forgatókönyvíró-rendező (amúgy egy mérsékelt sikerrel futó kórház-sorozat, a Chicago Hope sztárja), miután papíron eljutott e jelenetig, a következő comment-et biggyesztette irományára: vége az első résznek - hogyan tovább? Hiszen mi is következik most? Öt átlag manager-típus egy olyan helyzetben, melyről az ember azt gondolja: nem hogy velem, de még a szomszédommal, annak szomszédjával, sőt az utca egyetlen lakójával sem eshet meg ilyen őrület. Esetleg egy messzi kerületben!
Szóval adott a helyzet, melyben nemcsak az öt pasi katasztrófatűrő-képessége (az ingatlanügynöknek a legnagyobb), hanem egész lénye, annak minden alantas ösztönével meg fog mutatkozni. Hogyan tovább? Csináljunk izgalmas pszicho-thrillert/drámát, mely arra törekszik, hogy hitelesen ábrázolja hőseink túlélési harcát, vagy induljon be a fekete-komédia vonata, a burleszk, a tarantinós vérontás?
Berg az utóbbit, a könnyebb megoldást választotta. A csöndnek vége: indul a véres móka és kacagás. Persze ezzel még nem is lenne baj: a film pergő, a színészek látszólag örömmel játszanak. Azért kár, hogy Berg és a többiek annyira tudatosan kultuszfilmet akartak csinálni. Azt ugyanis nem csinálják, az egyszerűen lesz.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1164 átlag: 5.5 |
|
|
|
|