|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
MoziEgy német sorsBaski Sándor
A German Life – osztrák,
2016. Rendezte és írta: Christian Krönes, Olaf S. Müller. Kép:
Frank Van Vught. Szereplők: Brunhilde Pomsel.
Gyártó: Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos.
107 perc.
Az idén januárban, 106
éves korában elhunyt Brunhilde Pomsel akkor is fontos tanúja lett volna a 20.
századnak, ha történetesen nem Goebbels propagandaminisztériumában dolgozik
gyors- és gépíró titkárnőként, filmre rögzített visszaemlékezése így viszont
túlzás nélkül nevezhető különleges kordokumentumnak. Az Egy német sors a legkevésbé kreatív dokumentumfilmes formát
használja, a beszélőfejes megoldásnak azonban ezúttal nincs alternatívája.
Pomsel fekete-fehérben fényképezett, ráncoktól barázdált arca úgyis hipnotikus
látvány lenne, ha egy százszor elmesélt történetet mondana fel újra, de mintha
ő maga is itt és most, a kamera előtt számolna el a lelkiismeretével. A
karrierjét egy zsidó ügyvéd titkárnőjeként kezdő Pomsel egyáltalán nem volt
politikus alkat, hidegen hagyták a nemzetiszocialista párt szólamai, a
közhangulatot követve mégis belépett az NSDAP-ba, így kerülhetett be a rádió
érintésével Goebbels minisztériumába. Látszólag nincs bűntudata, azt állítja,
nem tudott a haláltáborok borzalmairól, csak utólag szembesült vele, hogy
milyen rezsimet szolgált, de testbeszéde, az elakadó mondatok és a súlyos
csendek mást üzennek. Mintha nem tudná saját magát sem meggyőzni arról, hogy a „parancsra
tettem” erkölcsisége vagy erkölcstelensége felmentést adhat – ami évtizedeken
át működhetett túlélési stratégiaként, az a halál kapujában önbecsapásként
lepleződik le.
Pomsel monológját rendre
amerikai és német propagandafilm-részletek szakítják meg, amelyek a történelmi
tények ismertetésénél sokkalta hatékonyabban érzékeltetik a korszellemet, a
film utolsó harmadában pedig a koncentrációs táborok felszabadításakor
készített döbbenetes felvételeket is bemutatják rendezők. Ez a három regiszter
– a személyes emlékezet, az állami hazugságpropaganda és a valóság szenvtelen
lenyomatai – együtt adják ki a teljes képet.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 2 átlag: 7.5 |
|
|
|
|