|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Film / RegényJonas Jonasson: A százéves ember…Instant abszurdSepsi László
A
svéd sikerkönyv a bulvármagazinok logikáját vegyíti a szatírahagyományokkal.
A kortárs skandináv
zsánerirodalmat az utóbbi években túlnyomórészt komorra hangolt krimik
képviselték a piacon, de a Millenium-trilógia
sikerének lecsengése után egy jóval könnyedebb tétel vált az aktuális svéd,
majd világszintű bestsellerré. A Stieg Larssonhoz hasonlóan újságíróból lett
sztárszerző Jonas Jonasson – a bűnügyi tematikát továbbra is megtartva – az
oknyomozó újságírás száraz precizitása helyett inkább a bulvárlapok
szövegalkotási technikáit ültette át lendületes pikareszkjébe. A címben
jelzett, helyi kisszínesre is alig elegendő kiindulópont néhány fejezet alatt
nagyszabású kalanddá eszkalálódik, aminek két idősíkjában egyrészt a főhős
élettörténetén keresztül ismerhetjük meg a huszadik század meghatározó alakjait
– Truman, Sztálin vagy de Gaulle mellől lényegében csak Adolf Hitler maradt ki
az epizódokból –, másrészt a cselekmény jelenidejében az öregek otthonából
végrehajtott szökés után a százéves ember további új barátokra tesz szert,
velük együtt pedig egy táska lopott pénzre és egy elefántra.
Jonasson
könnyen fogyasztható, stílusbravúrok helyett a frappáns egysorosokra és
tárgyilagosan groteszk leírásokra szorítkozó prózáját éppúgy a fokozás és a
halmozás algoritmusa működteti, mint bármelyik szórakoztatóan szenzációhajhász
sajtóterméket, amire A százéves ember…
több ízben reflektál is. A fejezetről fejezetre egyre több – nagyrészt deviáns
– szereplőt bevonó szökéstörténetből a könyvbeli pletykalapok gerjesztenek
országos beszédtémát (köztük a valóban létező Expressen, aminek maga Jonasson is munkatársa volt), miközben az
ifjúkorától autodidakta robbanóanyag-szakértőként ténykedő főhősnek köszönhetően
a „bombasztikus” fogalma is további jelentésárnyalatokkal gazdagodik. (A
bombatematikát egyébként Jonasson második regényéből, a nálunk tavaly megjelent
Az analfabéta, aki tudott számolni-ból
sem hagyta ki.)
A
groteszk szatírahagyományokat (Hašek, Hrabal, esetleg Vonnegut nem fantasztikus
művei lehetnek kiemelt referenciapontok) Jonasson egy mindvégig filmszerűen
pergő és ritmusában a kortárs igényekhez igazított szüzsében teszi széles
körben fogyaszthatóvá, ahol a cselekményt nem lassítják hosszas szemlélődések
és az esetleges tanulságok levonása is az olvasóra marad. Bár a mindenkori
hatalommal szembeni szkepszis Jonasson regényét is alapjaiban áthatja – lásd a
közismert világpolitikai szereplők karikatúráit, a teljességgel apolitikus
főhős szerepét az egyes történelmi fordulópontokon vagy az olyan
autoritás-figurák ábrázolásmódját, mint az öregek otthonának morc főnővére –, a
műfajtól megszokott békaperspektíva itt nem hétköznapi kisemberekhez, hanem a
társadalom számkivetettjeihez kötődik. A címszereplő körül összegyűlt
kollektíva – ami távolról Anders Thomas Jensen családpótlék közösségeit idézi –
tagjai jellemzően nem arcok a szomszéd lépcsőházból (mint azt megszokhattuk a
kisrealizmust, minimalizmust és abszurdot vegyítő olyan északi szerzők
filmjeiben, mint Bent Hamer vagy Aki Kaurismäki), hanem egyenként is bulvármagazinba
illő élettörténettel megtámogatott figurák. Jonasson nem közel megy a
hétköznapokhoz, hogy röhejesnek láttassa azok egyszerű visszásságait, ehelyett
profi újságíróként figuráinak defektusait nagyítja a hihetőség határáig, mintha
a fejezeteket egyenként is bombasztikus szalagcímeknek kellene megfeleltetnie. A százéves ember… kissé elnyújtott és a
huszadik század eseményeit olykor szinte mechanikusan karikírozó epizódfüzére
még az egyébként nagyszámú haláleseteket is lendületes könnyedséggel ábrázolja
(legyen szó egy véletlenül lefagyasztott motorosról vagy Vlagyivosztok
felégetéséről), de az egy évszázadon keresztül sodródó főhősének kimondatlan
tragikuma mégis ad a kötetnek valamiféle kesernyés ízt és fajsúlyt. A gyors
rotációban érkező poénok és azonnal ható abszurd szituációk közül ugyan kevés
ragad meg a hosszútávú memóriában, viszont a pálinka és a robbanóanyagok iránti
mélységes vonzalmán túl mindvégig sztoikus főhős talán azután is velünk marad,
ha a könyvet véletlenül a strandon felejtettük.
Athenaum,
2011.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 257 átlag: 5.57 |
|
|
|
|