KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hrabal mozija

Hrabal táncórái

Ha nem volnának darazsak

Kelecsényi László

Állítólag nálunk már népszerűbb, mint szülőhazájában. Menzel által forgatott filmjei halhatatlanná tették a humorát.

 

Az első találkozásunk az egykori Filmmúzeumban esett meg. Bohumil Hrabal 1967 áprilisának végén érkezett meg Pestre. No, nem ő, személyesen, hanem csak a filmje, amit Jiři Menzel rendezett. Nemigen lehetett előzetes fogalmunk róla: mi ez a mű, és ki ez a kettős, az író és a rendező. A bemutatásra kerülő mozgókép alapjául szolgáló regény ugyan már olvasható volt magyarul, mert korábban megjelent a Senki sem fog nevetni című antológiában, de a Pozsonyban kinyomtatott 2050 példány csak ma számít soknak, akkor eltűnt a szocialista könyvkereskedelem labirintusában. Különben is eltérő címen jelent meg a regény, és sokáig Élesen követett vonatokként szerepelt az újabb és újabb nyomtatásokban.

Az akkori Filmmúzeum ritka ajándéka volt a viszonylag gyors bemutató; persze csak egyetlen előadás, szombat este tíz órás kezdettel – ha jól emlékszem, még hangbemondással – kizárólag szemfüleseknek, akik megtudták, hogy itt a friss Oscar-díjas szomszéd. Akkoriban a nem angol nyelvű filmek szobrocskái nagy előszeretettel Kelet-Európa felé tartottak. Két évvel korábban az Üzlet a korzón nyerte el a díjat, most ez a pikáns humorú dolgozat, amiről azt lehetett hallani, hogy egy ifjú ember legfőbb gondja a háború sötét napjaiban, hogy ejakuláció praecoxban szenved, meg hogy egy fiatal vasutaslánynak végigpecsételik a csupasz fenekét.

Miféle cenzurális ribillió tört volna ki nálunk, ha egy világháborús témájú magyar filmben ilyesmit mutattak volna be az alkotók. Nálunk A tizedes meg a többiek humora is szokatlanul hatott, nem beszélve Jancsó Így jöttem-jének egyik képsoráról, ahol egy meztelen lányt vesznek üldözőbe a férfi főszereplők.

Hrabal és Menzel jött, látott (azaz mi láttuk a filmjüket) és győzött. A cseh filmhumor betetette a lábát az akkor még másképp hívott Róna utcába. Jó értelemben vett utánzói támadtak, akik kaján örömmel hivatkoztak rájuk. Ha nekik lehet, akkor nekünk miért ne?

A következő magyar Hrabal-kötet már 4400 példányban hagyta el a nyomdát. Ütős idézetekkel reklámozta az Európa Kiadó. A hátsó borítón pro és kontra olvasói vélemények sorakoztak. „Maga egy disznó, aki mindig azokat a szituációkat keresi, amelyekben aztán kiélheti perverz nemiségét.” – „Könyvei elolvasása után nekem már nincs többé nyugtom, szüntelenül kínoz és üldöz a kimondhatatlan szépség, törékenység, tréfa, fájdalom és bölcsesség, a fene egye meg magát, szent uram.” – „Valaki glóriát teremtett maga köré, s most csak arról fecseg mindenki, hogy milyen kitűnő író. Holott egy bitang, egy csirkefogó, s talán még buzi is vagy impotens.” – „A humornak sok olyan fajtája van, amelynek éle megsebzi az ember belsejét. Mindegyik másképp. Hrabal elvtárs fegyvere ezüstösen cseng, s szúrása balzsamot fakaszt.”

1969-ben, amikor ez a vékony, mindössze tíz novellát tartalmazó kötetke megjelent nálunk, a prágai tavaszból már rosszkedvünk tele lett. Olvastam lelkesen a szövegeket, nem a cseh, hanem a hazai államvasút egyik irodájában. Sajnos, Hubička forgalmista úr nem abban az anyagraktárban dolgozott, ahol én, nem ott pecsételte végig Zdenička kisasszony hátsóját. Táncórák idősebbeknek és haladóknak – ez állt a 18 forintba kerülő könyvecske borítóján. Amikor a főnököm meglátta, mit olvasok stikában, kivette a kezemből, megnézte, majd visszadobta az íróasztalomra. – Ebből nem lehet megtanulni – közölte némi fölénnyel, mégis tudatlanul.

Meg lehetett tanulni tőle – táncolni is meg szakadékok peremén sétálni nagy lelki nyugalommal. Felmászni a kéményre, körültekinteni, és sértetlenül visszatérni a földre. Csak annyira odaadni a lelkünket egy diktatúrának, hogy belső lényünk még szabad maradjon.

Ha nem volnának darazsak, hajtogatja az idősebb Hrusínskỳ a Hóvirágünnepben. Bizony, szép is lenne a világ, ha nem volnának. Annyira szép, hogy nem tudnánk betelni vele. Csak ülnénk az Aranytigrisben, Hrabal törzshelyén, a Husova utcában, Prága óvárosában. Csak hoznák az aranyló söröket, és nem tennénk rá az alátétet a korsó tetejére, ami ott azt jelenti, nem kérünk többet. Kell nekünk Hrabal, nagyon kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 10-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11869