|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
DVDOnibabaGéczi Zoltán
Onibaba – japán, 1964. Rendezte: Kaneto Shindo. Szereplők: Nobuko Otowa, Taiji Tonoyama, Kei Sato. Forgalmazó: Etalon Film. 103 perc.
Kaneto Shindo a háború utáni
japán film egyik atyamestere, generációjának legtöbbet dolgozó képviselője;
négytucat filmet rendezett (96 évesen még kamera mögött állt!), íróként 238
forgatókönyvhöz kapcsolható a neve, producerként számos rendező munkáját
támogatta, röviden: a szó legszorosabb értelmében véve szentelte teljes életét
a mozgókép művészetének. Leghíresebb rendezése (Hirosima gyermekei, 1953) a Hibakusha
cinema (az atombomba sokkhatását filmes eszközökkel feldolgozni igyekvő
zsáner) meghatározó darabja, ugyanakkor munkásságában végig jelen van a háború
és a militarista szemlélet kérlelhetetlen kritikája.
Az
1964-ben bemutatott Onibaba
történelmi hátterét a XIV. században dúló polgárháború adja, cselekményét pedig
egy klasszikus japán történet ihlette, de az előremutató alkotói koncepciót
mérnöki precizitással megvalósító film kulcsa továbbra is az antimilitarista
attitűdben, a szamuráj eszménykép deheroizálásában keresendő. Főszereplői
(Kaneto Shindo ez alkalommal is kedvenc színészeivel dolgozott, mint Nobuko Otowa, Kei
Sato, Taiji Tonoyama) a háború névtelen
áldozatai, céltalanul kódorgó kutyák, akik az abszurd erőszak tobzódása
közepette józan eszüket és erkölcsi érzéküket egyaránt elveszítették, és a legalantasabb
gaztetteket is hezitálás nélkül követik el, ha a bűn hozzásegíti őket egyetlen
nyomorúságos tál rizshez. A békésen hullámzó virágosnád-tenger közepén tengődő,
igencsak beteges viszonyban élő anya és lánya életét először a katonaszökevény
Hachi hazatérése forgatja fel, a később felbukkanó, démonmaszkot viselő
szamuráj pedig már az elkerülhetetlen isteni igazságszolgáltatás metaforája. A
horror-elemekkel átszőtt film vizuális kivitelezésében valóságos
vászonköltemény: természetfilmeket megszégyenítő tájképek sorakoznak, a fények
és az árnyékok rafinált játékot űznek egymással, de a csodálatos éjszakai
felvételek (valójában ezeket is nappal rögzítették) mellett olyan avantgárd
megoldások is felbukkannak, mint a tradicionális Taiko-dobok és a kortárs amerikai
jazz vegyítése. A szofisztikált képi világ és a finom erotika hatásosan
ellenpontozza a nihilista lélektani portrékat, a kárhozat felé menetelő
szereplők őrületét, amelyből csak a fiatal lány számára kínál kiutat a rendező
– a háború által megfertőzött, elállatiasodott nemzedék tagjai nem
menekülhetnek bűneik elől, de a következő generáció talán reménykedhet a
megváltásban.
Kaneto
Shindo ezen műve is remekül példázza, hogy a rendkívül produktív 1960-as
években Japán kritikán felüli produkciókkal járult hozzá az egyetemes
filmművészet fejlődéséhez, így az Onibaba
megtekintése a mozgókép története iránt komolyan érdeklődők számára erősen
javallott.
Extrák:
negyven perces werkfilm.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 389 átlag: 5.33 |
|
|
|
|