KritikaDonyeci történetekAz igazság kiüresítésérőlVágvölgyi B. András
Szergej
Loznyica filmje a donyeci orosz-ukrán háborúról Cannes-ban az Un certain
regard-szekció rendezői díját kapta.
A
Donyeci-medence (oroszul, ukránul: Donbász) Ukrajnának az a keleti része, mely
a nehéziparra épült a sztálini erőltetett iparosítás korában, jórészt
büntetésből munkatáborba odacipelt emberekkel, nem is véletlen, hogy a rendező
a filmjét bemutató kis írásában Varlam Salamovot, a GULAG hideglelős
novellistáját idézi. Salamov szerint nem igaz, hogy a történelem nevetve ismétli
önmagát, szerinte ott a harmadik lehetőség: mintha egy görbe, vásott foncsorú
tükörben látnánk a múltat a jelenben, és akár a jövőben is. A Putyin-barát volt
ukrán elnök, Janukovics őshazája ez a vidék, az ukrán „krimináldemokrácia”
(saját szavuk) idején az ország többi részéhez képest is bűnözésben gazdagabb e
vidék, ahol egy borkan joghurtért elvágják a torkodat, a háborút hívják
békének, a gyűlöletet szeretetnek, az orwelli „igazságon túli világ” valódi és
korszerű laboratóriuma. Ismerős? Sokáig nem gondoltam, hogy lesz magyar
forgalmazója a filmnek, lett: a Cirko Film, köszönet érte. Új értelmet
nyerhetett volna hazánkban a „filmszamizdat” szó, hiszen északkeleti
szomszédunknál játszódó dokumentarista játékfilm szembemegy mindennel, amit a
mai magyar kormány idevonatkozó külpolitikája helyesel. (1. Vovka Putyin ukrán
szemmel kicsit sem jófej. 2. Ukrajna legfőbb problémája mégsem a kárpátaljai
magyar kisebbség körmönfont és furtonfurt, oktatásirendszer-reformnak álcázott
elnyomása. 3. A háború az háború, ha hibridháború, akkor is. Ahogy a
hidegháború is az volt.)
A Kreml-közeli média által Novorosszijának,
Újoroszországnak nevezett földdarabon mintha mindig tél lenne. Lapos sztyeppe,
jeges sár, málló szovjetdizájn, az út mellett lerobbant Kamaz, fagyott kutya,
rozsdás fémszerkezetek simulnak a tájba, hisz az alkotó és dolgozó ember
legyőzi a természetet. A Donyeci
történetek (Donbass)
úgy kezdődik, hogy egy stábbuszban embereket sminkelnek, akik
mindennapjaik témáiról (születés, erőszak, halál etc.) beszélgetnek egymás
közt. Mintha egy játékfilm statisztaöltözőjében lennénk, kis púder még az
orrodra, ne csillogjon, pofacsontra „hegyi levegő”, ilyesmi. Aztán viszik a
donyeci tömbházak garázsai között a runnerek a képernyőképessé
tett embereket távoli ágyúzásban, néha közelebbről felugató gépfegyverhang
mellett. Épp robbanás. A buszban a legtöbbet szereplő testes, kisugárzásában a
pangás éveit idéző, bundás-mackónadrágos-hócsizmás hölgyet látjuk (szerepében:
Tamara Jacenko); immár tévéadásban. A hölgy illúziót keltőn felháborodott,
kicsit sem fénylik sehol, nyomdakészen fogalmazza véleményét a „banderovciról”,
az ukrán fasisztákról, akik nyilvánvalóan e gyilkos merénylet értelmi szerzői
és végrehajtói voltak.
Az
ukrán rendező a négy éve zajló orosz–ukrán háborút antológiafilmbe rendezte, és
a fake newst tette meg vezérmotívumnak.
A
szarral leöntött médiakáder a helyi tanács értekezletéről távozik épp, mikor
kap egy vödörrel. A vödör kezelője középkorú asszony, a helyi újság igaztalanul
vádolta. A kékesszürke bádogöltönyön megállíthatatlanul folyik a szennyes lé, a
kopasz médiakáder tudja miért kapta. Továbblépünk: egy saját zsebre dolgozó
orvos és a baljós egészségügy. A doki seftel a gyógyszerrel, a vizsgálatot
folytató hivatalos ember bemutatja a „fehérköpenyes kártevő” tevékenységének
nyomait egy egészségügyi különítménynek, nem győznek szörnyülködni. Távoztuk
után a hivatalos ember és a doki risztel a seften. Katonai ellenőrzőpont a
havas sztyeppén, autóbusz ellenőrzés. A komisszárnő karakülkucsmája az ég
szürkéjébe olvad, a busz teljes férfi utazóközönségét leszállítja, levetkőztetteti.
Katonaszökevényeket, honárulókat, diverzánsokat, szabotőröket, fedett
ügynököket keres. Félmeztelen áll egy busznyi húszas-harmincas férfi, de a
középkorú komisszárnő száraz, kimért brutalitásának semmilyen erotikus
felhangja nincs, nem SM domina, hanem pártbizalmi Brezsnyev korából. Leckéztet.
A komisszárnőnek vannak férfi segítői, az egyik szól neki, külföldi riporter
kicsit odébb, német. Persze előkerül Sztálingrád és a Nagy Honvédő Háború. A
német újságíró ugyan évtizedekkel később született, de a történelemfilozófiai
fejtegetést és a konzekvenciák levonását nem ússza meg. Az ukránok akkor is fasisztyicseszkij
és ma is fasisztyicseszkij. A nagyapád biztos fasiszta volt, ha magad
már nem is vagy az! Nem az ukrán szélsőjobb létezését tagadja a rendező –
remélem egyszer a magyar ajkú kárpátaljai romák elleni, a magyarországi
2008-09-es romagyilkosságokhoz hasonló mai ukrán Ku-Klux-Klan akciókról is
csinál filmet –, hanem az orosz propagandát (RT, SputnikTV, és a milliom
weboldal, troll, hacker) ábrázolja.
Aztán
utcai pellengér, köpés, ütleg: középkor. A férfi hatvanasnak néz ki, eurázsiai
arc, lehetne kozák hetman egy hetvenes évekbeli lengyel Sienkiewicz-átiratban,
de a szovjet emberről az első helyszíni megfigyelésem a nyolcvanas évek közepén
az volt, hogy a „szovjet ember” könnyedén tűnhet akár húsz évvel is idősebbnek
a saját koránál. A hatvanas, vagy annak tűnő ukrán harcost viseletes
hadiöltözetben, nyakába tett kék-sárga zászlóval, hátrakötözött kézzel viszik a
kelet-ukrán-újorosz város utcáján, napközben. Ami ezután következik, az
csőcselékológiai tankönyvek oktatóvideója a pogromok kialakulásáról és szárba
szökkenéséről. A foglyot kísérik, de nem védik. Először egy buszra váró nő
látja meg, fogja fel, hogy mi is a helyzet, odamegy hozzá, és azt mondja: „szégyellje
magát!”. A következő, cekkerrel közlekedő kisnyugdíjas, már leköpi. A fogoly kísérői
kikötik a férfit egy kandeláberhez, mikor egy tunningolt verda satufékez
mellette, fiatal gengszterek pattannak ki belőle, előbb csak szelfiznek a
hadifogollyal, aztán köpködik, ütik. Egyre gyűlik a tömeg, egyre
erőszakosabbak, egyre nehezebb nézni. Észbe jutnak más cári vagy szovjet
birodalombeli pogromok képei: Kisinyov (1882), a kijevi Babij Jar, Lemberg
(Lviv), a magyar részvételű Kamenyec-Podolszkij (1941). Elég nyugtalanító
képek. Az is nyugtalanító, hogy ezeknek az embereknek az atyaistene, Putyin
mondja mindig az ukránok tetteire, hogy „pogrom”, viszont ezek itt az övéi,
akik agyonvernek az utcán egy elfogott ukránt.
A
következő szín egy nevetséges esküvő, fogatlan majom és peroxidszőke bárisnya
esztrádszínpadon pópával. Furcsa küllemű, furcsán öltözködő embereket esküvői
körülmények között viccesen ábrázolni nem nagy kunszt, ezt minden esküvői
videós, fotós elmondja. Ám a mi újorosz házasulóink túllépnek ezen,
viccességben a hideglelés: a férfi vendégei büszkélkedve mutogatják a
telefonjukon az előző jelenet képeit. Jót derülnek. Aztán: az oligarchafeleségnek
jó lábai vannak és megtanult parancsolni. Testőrsofőr utaztatja márkás SUV-val,
talán páncélozott. Az anyját akarja kihozni az óvóhelyen élő lakókummunából,
utat tör magának a pince bugyraiban, kalandok, végre eljut hozzá. Újságon
sprotni, mellette fekete kenyér, bicska, sós uborka, talán vodka is kerülne, de
az anyukát nem úgy nézzük, mint aki szerény ebédje mellé elkezdene
sztogrammozni. Az anya már nem szereti a lányát. Hogy miért, rejtve marad.
Illetve biztos ott van a SUV-ban, csak nem látjuk. Ki lehet a férj? Mi
történhetett a két nő, anya és lánya között? Mi történhetett ebben az országban
1991 óta, a „krimináldemokrácia”, Kucsma, a „narancsforradalom”, a dioxinnal
mérgezett Juscsenko, a fonottkalácshajú Tyimosenkó, az orosz befolyásolás és a
Maidan óta? (Loznyicának utóbbiról finomkezű doksija van 2014-ből.)
„Dühös film”, mondta a rendező a Film Comment kérdezőjének. „Talán a
leggonoszabb.” Sötét hallucinációk, még sötétebb manipulációk világa,
hihetetlen, hogy ez a való világ volna, pedig benne élünk, csak, szerencsénkre,
jó 1500 kilométerrel nyugatabbra. „Az orosz kultúrát megbűvöli a pokol,
Dosztojevszkijnél érezhető a sátáni inspiráció.” Loznyica dokus hosszúsnittjei
bevisznek a sztoriba, résztvevővé tesznek, megérződik és -idéződik a román
újhullám, nem véletlenül: Oleg Mutu operatőr Románia Rév Marcellja momentán,
finom, érzékeny kézikamera kezelése nagy illúziógerjesztője a filmnek. Dühös
rendező, mondhatjuk, kreativitásba fojtott dühvel. ‘17 májusában a Gentle
Creationt mutatta be Cannes-ban, februárban a Győzelem napját a
Berlinalén, most májusban a Donyeci történeteket az Un certain regard
nyitóestjén. Peter Bradshaw a Guardian
tudósítója szerint Kusturica Undergroundjának másik oldala ez a film: ha
úgy értette, hogy Kusturica a nagy balkáni hazugságért kapta 1995-ben az Arany
Pálmát, míg Loznyica a hazugságról mondja el az igazságot, akkor OK. Nekem
Pawel Pawlikowski Szerb epika című remek filmje jut eszembe a Donyeci
történetekről, és az, hogy hazánk szépre éhes közönségét mennyire nem
érdekelte akkor sem, hogy mi zajlik a szomszédban. Csak ez most még rosszabb.
Donyeci történetek (Donbass) – ukrán-német-francia-holland-román, 2018. Rendezte és
írta: Szergej Loznyica. Kép: Oleg Mutu. Szereplők: Valerij Andrjuta, Natalja
Buzko, Jevgenyij Csiztjakov, Georgij Delijev, Vagyim Dubovszkij. Gyártó:
Arthouse Traffic / Atoms and Void / Graniet Film. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 110 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
